Ma meglátogattam kedves öreg barátomat, Bogumil urat. Azért beszélnék róla nektek, mert Bogumil úrral igen jó barátságot kötöttünk két nyárral ezelőtt, és azóta sem feledkezünk meg soha egymásról.
Akkor fogadott a bizalmába, amikor rátaláltam egy tőlünk néhány utcányira burjánzó aranyeső-bokor tövén. Valami csúnya lábsérülést szenvedett, és annyi ereje sem maradt, hogy hazavonszolja magát. Alaposan megijesztett: szemlátomást már akkor sem volt épp fiatal, és ugyancsak elhagyta az ereje. Ott maradtam mellette végig a lábadozása idején, gondoskodtam az élelméről és a lehetséges kényelméről, s amikor már látszott, hogy jobban van, megjött a mesélőkedve is. Egészen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy Bogumil úr egy igazi matuzsálem. Mindent tud a környékünk múltjáról, s mivel ősei is itt nőttek fel, még a több nemzedékkel ezelőtti történelemről is pontos információi vannak. Ráadásul egy világfi. A családja több ága is külföldi kapcsolatokkal büszkélkedhet, mi több: nevét is ennek köszönheti.
Ez az ember nagy történetmesélő, és ettől lett olyan nevezetes világszerte.
Valamely felmenője állítólag egy híres-neves csehországi úriember környezetében éldegélt, aki igen-igen kedveli a magunkfajtákat, Bogumil úr rokonaiból egész kolónia él körülötte. Ez az ember nagy történetmesélő, és ettől lett olyan nevezetes világszerte. Meggyőződésem, hogy Bogumil úrra is így ragadhatott valahogy e tehetség, mert amikor ő mesél valamiről, egészen megfeledkezem az idő múlásáról is.
De ez még semmi. Gyanítom az öregúrról, hogy egykor nagy kujon lehetett. Bár a szemhéja már kissé leereszkedett, a tekintete csillogása nem olyan vakító, mint egy fiatal macsónak, a bundája csöppet fénytelenebb és lassabb is a mozgása, de mégis: a tartása egy vérbeli gentlemané.