Megbűvölten hallgattam ezt a verset. Mert nem olvastam, hanem hallottam először, egy lemezen, mégpedig gyönyörű férfihangon. Nem voltam még húsz és a szerelem titkai közül az egyik legnagyobbnak azt éreztem: mit is él át a férfi?
Ez a vágy, ma már úgy látom, örökre kísért – a másik nem titkát meglesni akkor is izgalmas (és kockázatos), amikor már azzal áltatnánk magunkat, hogy számunkra nincs több felfedni való a szerelemben.
Mintha ma is az a napsütéses délelőtt lenne, amikor újra és újra feltettem a Mária Abariendost, hogy meghalljam Gáti Józsefet, ahogy vágytól elfúló hangon mondja:
S lejött Mária, lejött Mária,
suhogott, mint a selymek.
S rekedten szólt: ölelj meg!
Gátinak, a gyönyörű hangú, mesteri szavalónak, akinek hangján megszólalnak bennem a bűvös Babits-sorok is a Jónás könyvéből – Ne szánjam Ninivét?, dörögte!– szóval neki akkor sikerült elhitetnie velem, hogy saját ifjúságának élményét idézi fel, Máriával közös bűnük volt, melyet most, évtizedek múltán a közös kéj fényesít visszaidézendő emlékké. Persze Somlyó Zoltán nevét is megjegyeztem egy életre, annál is könnyebben, mert híres volt már akkoriban fia is, Somlyó György, nem csak költőként, hanem hamarosan közéleti emberként is.
A vers pedig újra és újra előbukkan életemben. Most újraolvasva nem csak a képek örvénye, a történet drámája fog meg, de árad belőle valami ősi, szakrális erő is. Hiszen Mária („a szüzek szüze”- bár szó szerint ez nehezen hihető róla, inkább a felmagasztosító elragadtatás mondatja ezt a hőssel) fönt, a balkonon, a magasban trónol, imádója lenn a porban, és mintha antik korokat idéző, pogány áldozat lenne, ahogy az istennő úgy emeli magához a férfit, hogy közben a porba rántja.
Most tudom csak érteni egészében a verset, s annál rejtélyesebb marad, mi tetszett rajta nekem olyan nagyon fiatalon? Az erotika, persze, a lüktető, sötét vér, ahogy Somlyót jellemezte Kosztolányi. De emlékszem arra is, mennyire azonosultam a vágytól és megalázástól szenvedő, fiatal fiúval – még lány létemre is. Hiszen – mindketten – abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember. És mindent, mindenkit, aki azt megszemélyesíteni képes. Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába, a Szerelembe, finnyás-tapasztalatlan életkorom ellenére azért nem undorított a fogak közé kúszó narancs nyelv képe, de még a “hajadonlány-szerető parfőmös nyála…” sem.
Abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember. Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába, a Szerelembe.
De hogy is ne ragadna el ez az érzéki-romantikus mese, akármilyen nemhez tartozunk, akármelyik életkorunkat éljük is? Micsoda expozíció, olvassunk csak bele! Hát nem ott vagyunk egy szempillantás alatt a mámor csapdájában, színek és szagok és ízek és vágyak szédületes kavalkádja kellős közepén, már amikor a háromrészes vers első, bevezető szakaszait elolvassuk?
Sűrű spanyol bort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretőd ajkán
legördülő parfőmös nyálból?
Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nő üstökének?
És hunytad-e már szemedet le,
látva egy vérző, hűs narancsot?
… Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretők anyjának tartom
én Mária Abariendost!
Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s véréből ittam vért és óbort…
A világirodalom egyik legérzékibb verskezdete, bizonyos vagyok benne, hogy nincs latin kultúra, mely ezer örömmel ne vallaná magáénak. A provokatív, képben gazdag kérdések sora. A megfellebbezhetetlen kijelentés: „Én Mária Abariendost tartom a borok velejének!” Négyszer négy sor és ott megy előttünk a Nő („lépte, mely forró combját összehajtja”) , akire kortól és nemtől függetlenül, úgy tekintünk, mint az érzékek kincsestárára.
Folytatás →
