Miből áll, miből van olyan varázsosan összeszőve a lágy őszi táj, hogy elég csak ennyit kimondani, és illatokat érzünk, fanyar füstöset és édes mustosat, friss vadgesztenye csillogó simaságát tapintjuk kielégíthetetlen tenyérrel, és hallani véljük lábunk alatt kéjesen utolsót reccsenni a rozzant leveleket és ázott ágakat? És persze látunk. Sóvárgásra késztető kéket az égen, levélszínek és formák tobzódását, melyek ráuntak már az egyen-zöldre.

Ez a pazar mozaikkészlet hogyne indítana arra, hogy darabkáit, szilánkjait és színeit újrarakjuk, új árnyalatokat, formákat, új leget, tájat, fákat, színesebb távlatokat alkossunk belőlük. És új emlékképeket, melyeket a minden tárgynál színesebb emberek népesítenek be.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből régvolt anyja képét próbálta összeállítani József Attila, s bár nem kérdés, az ősz is, a nők is átadták ehhez, mi lényegük, mégis sikertelenségre ítéltetett a kísérlet. Ő az időre fogta. Hogy nincsenek még további évtizedei arra, hogy mindebből kikeverje a Mama égen lebbenő szürke haját, a beléptét kísérő, ingerlő-émelyítő ételillatot, és a körülötte glóriaként fénylő lepedők ropogós finomságát. „… de nem futja, már látom, az időből, a ……..  tűz eléget.”
Folytatás →