GODOT – amíg csak élünk

1 Kocsi Elek Godot

Mindig el akarnak menni, de nem lehet: várni kell Godot-t. Az előadás végére azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem annyira kényszer, mint inkább az egyetlen lehetőség. Az utolsó lehetőség. Az ember él. Tehát, ezért, ennél fogva és ennek érdekében: várja Godot-t.

Egy fa és egy emberpár –a mindenkori Godot-színpadkép egy anti-paradicsomi állapotot vetít elénk. Két ember létezik itt: Estragon és Vladimir. Az első két ember? Vagy kettő az utolsók közül? A Katona színpadán Khell Csörsz díszlete a mindenség tengerében hánykolódó teknőcpáncélhoz hasonlatos játéktér, mely mintha a világteremtési mítoszokra is utalna. Bennem például a sumér – egyiptomi óriásteknőcöt idézi fel, melynek hátán éldegélünk így-úgy mi, emberek. Persze a modernebb elméletekre alapozva egyszerűen a bolygó egy darabkája is lehet az, ami itt egyáltalán nem szimbólumként, hanem nagyon is gyakorlatiasan működik. Nem telepszik rá a színpadi történésekre, mégsem lehet róla megfeledkezni, hiszen minden lépésre mozdul, s ahogy mozdulnak a szereplők, úgy tér ki rendre egyensúlyából, eppur si muove…

Kocsis Gergely, Elek Ferenc - Vladimir és Estragon, Godot-ra várva - fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Kocsi Gergely, Elek Ferenc – Vladimir és Estragon, Godot-ra várva – fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Estragon és Vladimir tehát Godot-ra várva ezen a héjdarabon próbál egyensúlyban maradni, s átélni mindazt, amit ember egzisztenciálisan és érzelmileg átélhet: kötődést, hitet, bizonytalanságot, és (pillanatnyi) biztonságot, félelmet, csalódást, reményt. Olyan egyformák, amilyen egyforma két azonos korú, nemű, helyzetű ember lehet, vagyis tökéletesen különbözők. Az írói csoda és a színészi lehetőség pedig az, hogy különbözőségük folytán sémákból emberré váljanak. Kocsis Gergely és Elek Ferenc legnagyobb színészi teljesítménye, hogy mire az előadás végén elhagyjuk őket, már emberek, személyes ismerőseink, akiket messze elkerülnénk, vagy éppen szívesen megölelnénk. Együtt érzünk velük és magunkat látjuk bennük. Még az sem zavar – pedig én mindig hiányolna szoktam – hogy nincs nő a darabban. Belátom, hogy nem lehet. Hiszen akkor a szerelemmel, gyermekkel jövő is születne, és „Mondottam ember…bízva bízzál.
Hát nem. Ez nem az Az ember tragédiája. De ha már Madách kísért, megláthatjuk Estragon gyengeségeiben ugyanazokat a feminin közhelyeket, melyeket ő Évába „írt bele”: Estragon a kövérkés, kényelemszerető fajta, a sodródóbb, az ösztönös-érzéki típus aki ha kell, tud esendőségével operálni, amint azonban módja nyílik rá, szereti átvenni az események irányítását társától. Vladimir vizelési problémáinak konkrét felemlegetése pedig lehet akár szarkasztikus utalás a férfi-sebezhetőségre is. Ők ketten tehát vannak, és ezt teljes erőbedobással csinálják. S hogy mi van rajtuk kívül, az nem érdekes. Többször előfordul, hogy kinéznek ránk, de nem látnak semmit. Nem azért, mert elvakítják őket a reflektorok, vagy mert a színházi illúzió tiltja, meglátni a közönséget. Azért nem látnak minket, mert „mert mi ők vagyunk már” . Ők a mi jelképeink, a humanoidok, akik minden emberit magukban hordoznak – miért is vennének tudomást bárki másról.

Folytatás

Ghost – az Operett Szelleme

Molnár Gabriella - KultúrsalátaMindenki beláthatja, hogy kevés kellemetlenebb dolog van, mintha a barátod a te jelenlétedben a szerelmednek udvarol. A még ennél is kínosabb helyzetek egyike, ha ez a bizonyos jelenléted, mondjuk úgy, csak jelképes lehet. Ugyanis meghaltál sajnos, és szellem-formádban se szólni, se tenni nem tudsz a gaz árulás ellen.

Molly és vigasztalója (Vágó Bernadett és Mészáros Árpád Zsolt), akit siratnak, már csak szellemként van jelen

A Ghost ezt az alapötletet viszi végig kitűnően – a film sikere nyomán 2011-ben musical is született, melynek magyar premierje a hét végén volt a Budapesti Operettszínházban. S aki kicsit fázik a szellemektől, azokat megnyugtathatom: istenien énekelnek – mintha továbbra is emberek lennének. De túllépve a szavak (szellemes) kiforgatásán, valóban kihívások előtt állt a színház e premierrel. Folyamatos, áttűnéses játék folyik szellem- és embervilág között, és ebben nem áll rendelkezésre a film műfaji áttételessége: tőlünk néhány méternyire játszó hús-vér színészeknek kell tökéletes illúziót kelteniük.

Molly és Sam – már gyász a szerelem

Én például attól tartottam, Dolhai Attila telivér férfi-mivolta ellenáll a szellemmé válásnak – de be kell vallanom, tévedtem. Dolhai laza és természetes, könnyedén veszi az átlényegülést, és olyan nehéz helyzetek is gördülékeny hitelességgel zajlanak a színpadon, mint a bevezetőben említett „édes hármas”, sőt nézőként még akkor sem éreztem kínos feszengést, amikor az egyik énekes úgy énekelt duót a másikkal, hogy közben kettőjük között állt – persze csak asztráltestként – a számukra láthatatlan harmadik.

Folytatás