GODOT – amíg csak élünk

1 Kocsi Elek Godot

Mindig el akarnak menni, de nem lehet: várni kell Godot-t. Az előadás végére azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem annyira kényszer, mint inkább az egyetlen lehetőség. Az utolsó lehetőség. Az ember él. Tehát, ezért, ennél fogva és ennek érdekében: várja Godot-t.

Egy fa és egy emberpár –a mindenkori Godot-színpadkép egy anti-paradicsomi állapotot vetít elénk. Két ember létezik itt: Estragon és Vladimir. Az első két ember? Vagy kettő az utolsók közül? A Katona színpadán Khell Csörsz díszlete a mindenség tengerében hánykolódó teknőcpáncélhoz hasonlatos játéktér, mely mintha a világteremtési mítoszokra is utalna. Bennem például a sumér – egyiptomi óriásteknőcöt idézi fel, melynek hátán éldegélünk így-úgy mi, emberek. Persze a modernebb elméletekre alapozva egyszerűen a bolygó egy darabkája is lehet az, ami itt egyáltalán nem szimbólumként, hanem nagyon is gyakorlatiasan működik. Nem telepszik rá a színpadi történésekre, mégsem lehet róla megfeledkezni, hiszen minden lépésre mozdul, s ahogy mozdulnak a szereplők, úgy tér ki rendre egyensúlyából, eppur si muove…

Kocsis Gergely, Elek Ferenc - Vladimir és Estragon, Godot-ra várva - fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Kocsi Gergely, Elek Ferenc – Vladimir és Estragon, Godot-ra várva – fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Estragon és Vladimir tehát Godot-ra várva ezen a héjdarabon próbál egyensúlyban maradni, s átélni mindazt, amit ember egzisztenciálisan és érzelmileg átélhet: kötődést, hitet, bizonytalanságot, és (pillanatnyi) biztonságot, félelmet, csalódást, reményt. Olyan egyformák, amilyen egyforma két azonos korú, nemű, helyzetű ember lehet, vagyis tökéletesen különbözők. Az írói csoda és a színészi lehetőség pedig az, hogy különbözőségük folytán sémákból emberré váljanak. Kocsis Gergely és Elek Ferenc legnagyobb színészi teljesítménye, hogy mire az előadás végén elhagyjuk őket, már emberek, személyes ismerőseink, akiket messze elkerülnénk, vagy éppen szívesen megölelnénk. Együtt érzünk velük és magunkat látjuk bennük. Még az sem zavar – pedig én mindig hiányolna szoktam – hogy nincs nő a darabban. Belátom, hogy nem lehet. Hiszen akkor a szerelemmel, gyermekkel jövő is születne, és „Mondottam ember…bízva bízzál.
Hát nem. Ez nem az Az ember tragédiája. De ha már Madách kísért, megláthatjuk Estragon gyengeségeiben ugyanazokat a feminin közhelyeket, melyeket ő Évába „írt bele”: Estragon a kövérkés, kényelemszerető fajta, a sodródóbb, az ösztönös-érzéki típus aki ha kell, tud esendőségével operálni, amint azonban módja nyílik rá, szereti átvenni az események irányítását társától. Vladimir vizelési problémáinak konkrét felemlegetése pedig lehet akár szarkasztikus utalás a férfi-sebezhetőségre is. Ők ketten tehát vannak, és ezt teljes erőbedobással csinálják. S hogy mi van rajtuk kívül, az nem érdekes. Többször előfordul, hogy kinéznek ránk, de nem látnak semmit. Nem azért, mert elvakítják őket a reflektorok, vagy mert a színházi illúzió tiltja, meglátni a közönséget. Azért nem látnak minket, mert „mert mi ők vagyunk már” . Ők a mi jelképeink, a humanoidok, akik minden emberit magukban hordoznak – miért is vennének tudomást bárki másról.

Folytatás

Dől a lé

Molnár Gabriella - KultúrsalátaMiért ideges a polgármester? Városa virágzónak látszik, a fürdő, melyet a környék forrásai táplálnak, egy aranybánya, mindenki gazdagodik. Legfeljebb hiúságát borzolhatja, hogy öccse, a fürdőorvos valami csekély részt magának is vindikál a dicsőségből, mondván: az ő ötlete volt, hogy a város javára hasznosítsák a gyógyvizeket. A vezető azonban biztosnak érezheti hatalmát: ő építette meg mindazt, amiből élnek, és amiből, íme: dől a lé …

Ibsen, a polgár vendégeskedik A nép ellensége című drámájával a Katona Színpadán. Ibsen, a polgár megmutatja nekünk, milyenek vagyunk mi, mai polgárok. Itt, helyben.
Peter Stockmann, a polgármester Kulka János alakításában démoni. Simulékony okosságával képes zsebrevágni minket, de kisstílű hiúságától vezéreltetve mindvégig félelmetes: bármi kitelik tőle. Az öccsét, a folyton izgő-mozgó, tennivágyástól kirobbanó doktor Tomas Stockmannt Fekete Ernő úgy vezeti elő, hogy magunk is kedvet kapunk betérni egy kis baráti beszélgetésre a nagyszívű, de kissé hebrencs férfi házába, ugyanakkor nem valószínű, hogy tőle kérnénk tanácsot, mibe fektessük megtakarított pénzecskénket. Idealista, muszáj szeretni, de félő, hogy amikor szertelen mozdulattal magához öleli a világot, leverheti véletlenül akár a napot is az égről, és akkor mi melegít majd minket…? Viselkedése nélkülözi a gyakorlatiasságot, egyedül az igazság érdekli, legyen az természettudományos, vagy társadalmi. Ibsen nyelvén: „a tudomány embere”, mi úgy mondanánk: értelmiségi, az ehhez a fogalomhoz (vajon csak hajdan?) kapcsolódó kötelező fantáziával és felelősségérzettel.

Fekete Ernő, doktor Stockmann és Kulka János, Stockmann polgármester – fotó Szilágyi Lenke

Szigorú és következetes szerepelemzés eredménye lehet ez a két figura. Mindkettejüknek el kell érniük, hogy érveik hatása alá kerüljünk, mi, akik csatájuk tanúi vagyunk, hiszen csak így jöhet létre bennünk valamiféle kognitív disszonancia: már önmagunkkal sem értünk egyet, nem tudjuk, mit higgyünk, mit nem, melyik oldalra álljunk…

Így éreznénk, ha csak a két Stockmann vitáját hallanánk. De konfliktusuk ereje felszítja az ellentéteket mindenütt: hallatja hangját a nép, érvényesíti befolyását a média, s színre lép a becsületére kényes, racionális polgár képviselője is, Aslaksen, a nyomdatulajdonos személyében.

Mielőtt azonban ők összecsapnak, módunk van nézőként magunkévá tenni a legszűkebb közösség, a család szempontjait is – és bizony már itt sem könnyű állást foglalnunk.

 

A Stockmann család: Rezes Judit, Pálos Hanna, Fekete Ernő, Bezerédi Bendegúz – fotó:Szilágyi Lenke

Az após, a vízszennyezésben érdekelt, gazdag tímármester panamára biztatja Tomast, lánya, Katrine, a feleség pedig biztonságukat, sőt az életüket félti. Rezes Judit játékát élvezhetjük e szerepben, s ő az egyik záloga, hogy nem példázatnak, hanem igazi drámának érezzük, ami a színpadon zajlik: puritánul, egyetlen hatásvadász hangot sem használva játszik a legszélsőségesebb érzelmek húrjain: az odaadástól az érvelésen, majd az elkeseredésen, haragon át egészen a megadásig. Ott kint, a férfiak terepén a harc, itt bent, a családban a tragikus következmény: „dől a lé” és elmossa a következő nemzedékek jövőjét.

Folytatás

Jó színházak jó embert keresnek

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

Egy olyan világban, ahol a sajtó nem volt szabad, sőt még csak plurális sem, tehát semmi valódit nem mondott a társadalomban zajló folyamatokról, a színház egyik csodája volt, hogy megmutatta, átéreztette velünk: ez van, ebben éltek, ilyenek vagytok.

Már fölnőtt egy generáció, melynek ez az élménye hiányzik, nem éltek még a hetvenes – nyolcvanas években. Mire megszülettek, a cselekmény áttevődött a politikai színtérre (!) és a színház egy időre elvesztette ezt a közfunkcióját. Lehetett szép, lehetett művészi vagy szórakoztató, de többnyire nem volt igazán fontos az, amit mutat, és ahogy mutatja.

A múlt héten két olyan bemutatót is tartottak azonban Budapesten, melyeknek ereje és üzenete nem hagyhat senkit hidegen, aki a 2010-es években erre mifelénk él. A Vígszínház már a szerző választásával is üzen: Brecht a világháborúval tetőző társadalmi összeomlás idején írta darabját, melynek maga a címe is – Jó embert keresünk – olyan békebeli naivitással provokál, hogy már csak a hangszíne miatt is messze kicseng a csatazajból. A Katona pedig veszi a bátorságot, és családi színházként hirdeti a Pinokkió mai átiratát.

Haumann Péter, mint Repedtorr (Pinok Karcsi) és fia, Pinokkió szerepében Keresztes Tamás (fotó Szilágyi Lenke)

Komoly dolgokról van szó a színpadon, mai dolgainkról. Értőn, beleérzőn és tehetségesen, a színház legnemesebb eszközeit használva, még véletlenül sem lépve az aktualizálás csapdájába. Művészet szól emberekről, embereknek.

A színházi (etikai? társadalmi?) konfliktus azonban már rögtön itt előadódik: kik azok, hol vannak az emberek? Jó, jó a hősök kora lejárt: de az embereké is? A mi emberünk vajon a „halmozottan hátrányos” Pinok Karcsi (aki a romantikus Gepetto helyébe lépett), az öreg, akinek annyi múltbeli és mai bűne között az egyetlen felcsillanó reménye a fabábu-kisfiú, akit emberré faragna? Vagy Sen Tében higgyünk, a prostituáltban, aki olyan hülye, hogy másoknak akar segíteni, amikor magán se tud? Megdöbbentett, hogy ennyi invenciózus alkotó Budapest két fontos színházában, egy időben ennyire hasonlóan gondolkodott. Mikor a világ pénzről, hitelről, nyereségről, politikáról szól, ők embert keresnek. Ez sem véletlen nem lehet, sem elhanyagolható. Ahogy az sem volt magánügy, amikor 1937-ben József Attila így írt: „Atyát hívtál elesten/ embert, ha nincsen isten/, s romlott kölkökre leltél/…” Atya, rossz kölkök, tehetetlen istenek… itt vannak újra, a mai színpadon.

Hát tényleg itt tartunk ismét?

Folytatás