És a dereglye döcög…

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

 Goldoni! – az jó, pláne ilyenkor, télvíz idején, gondolom, kell az édes élet. És titokban még azt is, hogy talán csak nem fog egy lepukkant lakótelepen játszódni a darab.

Nem, Goldonival azt nem lehet. Ott elveri a port urán a sápítozó szépasszony, és éppúgy ellenállhatatlanok a becsapott bolondok, mint az agyafúrt nyerészkedők. Hát lássunk eget, zöldet, érezzük a tenger illatát, ez itt elvégre A nyaralás és  Goldoni, akit nem lehet csak úgy kifordítani, mint egy kesztyűt!

De lehet.

Bár nem lakótelepet látok, aminek örülök. Van (papír)mélység, a festett lankák között víz valahol és rajta hajó megy, kedélyesen döcögve. Van tér, igaz, csak hát-, van táj, igaz, csak – kép, sőt még állatok is kiegészítik a természeti idillt. Kitömöttek.

Persze mindennél fontosabb a történet és a szereplők, tudjuk, az ellenállhatatlanok, a találékonyak, a vérbők.

Itt vannak ők a színhelyen és tökéletesen adják a nyaralót. Görcsösen jól akarják érezni magukat és ezért értelmetlen erőfeszítéseket tesznek. Sok munkával nemszeretem viszonyokba keverik magukat, majd minden energiájukkal igyekeznek ezekből kikeveredni.

Ez a nyaralás. Ja, meg még a nagyon színes ruhák hasznosítása végre, melyekről azt hittük már, örökre a szekrényben porlanak el. De a déli fényben jól mutatnak.
Színes a tabló: narancsok, zöldek, sárgák, kékek. Idehanyatlanak, odarogynak. Mint egy Csehov, de sehol egy szamovár.

Nyaralás totálban- fotó Szalontai Ábel-Katona József Színház

És persze sehol az életenergia. Az mesteri, ahogy Goldoni-történet, Goldoni-figurák és közben a 19. század felesleges emberétől a ma embertelen emberéig játsszák el a humán skálát. Lehet, hogy Mohácsi János és Mohácsi István (Előbbi a rendező és a fivérek átírásában látjuk a darabot, meg kell adni, bravúros szöveg. Köze Goldonihoz alig, annál több hozzánk.), szóval lehet, hogy ráleltek a pillanatra – illetve arra a 24 órára, amikor az addig élni akaró emberiség úgy döntött, maga ellen fordítja a kétcsövű vadászpuskát. No please?

Mert ezek a figurák (hiszen aligha emberek ) nem élnek. Talán egy kétségbeesett próbálkozást még tesznek erre, hogy úgy csináljanak – kapóra jön ehhez persze a szex, a nagy kaland, amitől élni látszunk, adjunk a dolcevitának! Igen, ez talán 18.százados, goldonis, még ha fellinis, akkor is maradt benne némi poézis – ma már eddig sem mennénk az érzéki nyíltságban, meg a fizikai teljesítményben. Ettől nem lehet eltagadni legalább némi életenergiát, hiszen kell ahhoz találékonyság, hogy egy zárt térben tíz ember összevissza keféljen. Ha végvonagolva is.

Folytatás

Jó színházak jó embert keresnek

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

Egy olyan világban, ahol a sajtó nem volt szabad, sőt még csak plurális sem, tehát semmi valódit nem mondott a társadalomban zajló folyamatokról, a színház egyik csodája volt, hogy megmutatta, átéreztette velünk: ez van, ebben éltek, ilyenek vagytok.

Már fölnőtt egy generáció, melynek ez az élménye hiányzik, nem éltek még a hetvenes – nyolcvanas években. Mire megszülettek, a cselekmény áttevődött a politikai színtérre (!) és a színház egy időre elvesztette ezt a közfunkcióját. Lehetett szép, lehetett művészi vagy szórakoztató, de többnyire nem volt igazán fontos az, amit mutat, és ahogy mutatja.

A múlt héten két olyan bemutatót is tartottak azonban Budapesten, melyeknek ereje és üzenete nem hagyhat senkit hidegen, aki a 2010-es években erre mifelénk él. A Vígszínház már a szerző választásával is üzen: Brecht a világháborúval tetőző társadalmi összeomlás idején írta darabját, melynek maga a címe is – Jó embert keresünk – olyan békebeli naivitással provokál, hogy már csak a hangszíne miatt is messze kicseng a csatazajból. A Katona pedig veszi a bátorságot, és családi színházként hirdeti a Pinokkió mai átiratát.

Haumann Péter, mint Repedtorr (Pinok Karcsi) és fia, Pinokkió szerepében Keresztes Tamás (fotó Szilágyi Lenke)

Komoly dolgokról van szó a színpadon, mai dolgainkról. Értőn, beleérzőn és tehetségesen, a színház legnemesebb eszközeit használva, még véletlenül sem lépve az aktualizálás csapdájába. Művészet szól emberekről, embereknek.

A színházi (etikai? társadalmi?) konfliktus azonban már rögtön itt előadódik: kik azok, hol vannak az emberek? Jó, jó a hősök kora lejárt: de az embereké is? A mi emberünk vajon a „halmozottan hátrányos” Pinok Karcsi (aki a romantikus Gepetto helyébe lépett), az öreg, akinek annyi múltbeli és mai bűne között az egyetlen felcsillanó reménye a fabábu-kisfiú, akit emberré faragna? Vagy Sen Tében higgyünk, a prostituáltban, aki olyan hülye, hogy másoknak akar segíteni, amikor magán se tud? Megdöbbentett, hogy ennyi invenciózus alkotó Budapest két fontos színházában, egy időben ennyire hasonlóan gondolkodott. Mikor a világ pénzről, hitelről, nyereségről, politikáról szól, ők embert keresnek. Ez sem véletlen nem lehet, sem elhanyagolható. Ahogy az sem volt magánügy, amikor 1937-ben József Attila így írt: „Atyát hívtál elesten/ embert, ha nincsen isten/, s romlott kölkökre leltél/…” Atya, rossz kölkök, tehetetlen istenek… itt vannak újra, a mai színpadon.

Hát tényleg itt tartunk ismét?

Folytatás