Az ózonillatú, fenséges téli erdő különös látomásokat kelt életre mikor minden porcikáját belepi a puha, vakító hó.
A fehér színpadon játszók kisebb-nagyobb eséllyel, de rendületlenül keresik a létfenntartáshoz kitaposott ösvényeket, folytonosan megújulva, az élet körforgásához igazodva.
A valóságos látomások erdejében, a szikrázó napsütésben, gyémántként ragyognak a lágyan egységbe kapaszkodó kristályos hópelyhek.