A Magyar Kommunista Bank születésének körülményei

Gardos Károly

Veszélyesen meleg volt már délelőtt is Árpádnak. Csak kinézett a piszkos ablakon az utcára, és már látta is az izzadó testeket, poros autókat, az örök szemetet, a húgycsíkokat a járdán. A földszintre nem süt a nap, de a levegő sem jár, a bűz viszont bejön, ki tudja, hogy van ez.

Benézett a frizsiderbe, a tegnapi kolbászból még van egy darab, a polcon egy kis száraztészta, a kenyér sarka rághatatlanná száradt. Hát, csak ki kell menni. Felvett egy nejlonzacskót és elindult. Ha ügyesen kombinál, még egy sör is kijöhet, talán. A falak mellett araszolt zihálva, mikor a bolt előtti lottózóhoz ért. Először nem értette. Aztán nem akarta érteni, vicc ez, vagy a halál, vicces halál a járdán egy forró délelőttön?

Hangokat hallott, elesett a bácsi, két kamasz röhögött, a busz indított, nagy motorhang, aztán lassan kitisztult minden, hagyjanak, jól vagyok, köszönöm. Indult hazafelé.

Azonnal Manyikához ment

– Jaj, istenem, mi van veled, tiszta kosz az inged!
– Manyika, kihúzták a számaimat, és elestem az utcán. Kis híján elájultam, szívdobogásom volt, úgy húztak fel, tiszta jó, hogy élek.
– Mit beszélsz, ne őrjítsél, te nem is lottózol. Igyál egy kis vizet, vén hülye, biztos kiszáradtál.
– De igen, mindig ugyanazokkal a számokkal, mint minden agyalágyult, ötven éve. Csak a börtönben nem.
– Biztos elnézted, megnézem a neten. Mondd a számokat.
– Manyika odacsoszogott a géphez, átvette a nézős szemüvegét, és elkezdte nyomkodni az egeret.
– Árpád, te tényleg nyertél. Kapni fogsz hárommilliárd forintot, istenbarma.

4602805654_db8b6569fb_b

Folytatás

Párizsi pasik

Abody Rita - SormintaValahányszor elvetődöm Párizsba, mindig körülbelül tízszer annyira érzem magamat nőnek, mint idehaza. Azért van ez így, mert függetlenül attól, hogy hány éves vagyok, hány kiló és mit viselek aznap, ha kiteszem a lábam az utcára, előbb vagy utóbb udvarolni kezd valaki.

Legutóbb a bolhapiacon kezdett szívós rábeszélésbe egy afrikai népművészeti tárgyakat, faragványokat és szőtteseket árusító fekete fiú, aki legalább tizenöt évvel volt fiatalabb nálam, hogy mennék el vele kávézni. Mosolyogva elhárítottam, de nem tágított, szabadidőm és családi állapotom után érdeklődött, és miután botorul megvallottam, hogy szabad ember vagyok, végképp beindult: nem tudta elképzelni, hogy történetesen éppen régi tárgyakat van kedvem böngészni ahelyett, hogy röpke, felhőtlen kalandokba bonyolódnék.

Kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt.

Annak előtte pedig egy őszes, disztingvált úr vetett rám szemet az egyik ruhaboltban, gyöngéd, kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt. Míg a fekete fiútól egy szinte ajándékba kapott faragott kis bálvánnyal távoztam, innen egy szintén jutányosan nyert indiai lepellel – de nem ezért éreztem olyan jól magamat. Hanem a vágyakozástól. Miért nem képesek ezt nyújtani a magyar férfiak?!

Akadt egy olyan kalandom is, amely majdnem valódi veszélybe sodort. Hajnal volt, hazafelé készültem Budapestre, és ott álltam az utcán taxira vadászva gyermekem apjának párizsi lakása előtt, egy bevándorlók lakta negyedben. Ők ketten, a lányom és az apja, előző délután utaztak Kanadába. Elfelejtettük, hogy amikor el kell indulnom, még nem jár a metró. Tehát ott álltam a hajnali fél-sötétben, és hevesen kalimpáltam, de hiába, sehol egy taxi…

Hirtelen egy autó kanyarodott csikorogva elém a szemben levő sávból. Harmincöt körüli, enyhén arab jellegű, csinos fiatalember nyitotta ki az ajtót, és megkérdezte angolul, hova mennék, mert ő elvisz. Megmondtam, megállapodtunk az árban, beraktam a kofferomat és elindultunk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy más is lehet ez a felajánlás, mint a Magyarországon megszokott mellékes, egy kis feketefuvar. Mentünk a külvárosi utcákon, és a fiatalember kijelentette, hogy tulajdonképpen ingyen is szívesen elvisz, cserébe egy kis szerelemért. Megdöbbentem: de hát a fiam lehetne! Nem érdekes, bizonygatta ő vágytól fűtött hangon, tetszem neki, és csak az számít. És miközben fél kézzel kormányzott tovább, jobb kezét a combomra tette. Ráüvöltöttem, hogy álljon meg. Erre csikorogva lefékezett. Kiugrottam a kocsiból. Üvöltve közöltem, hogy egyetlen dolog érdekel, hogy elérjem a buszt, majd a repülőt, és ha ezt nem tudja megoldani, akkor hagyjon békét, mert rendőrt hívok! – Néptelen, hajnali utcasarkon álltunk, se közel, se távol senki. De a fiú megígérte, hogy odavisz, ahova mondom. Így hát beszálltam a kocsiba megint.

Folytatás

Kis téli rege

Abody Rita - Sorminta

Itt, Kanadában viszontlátom gyerekkorom télidejét. Karácsony előtt irdatlan, fél méter vastag hó esett, amitől Montreálban sem lehetett közlekedni vagy két napig, hát még itt a negyven percnyire lévő kertvároskában, Notre-Dame-de- L´Ile Perrot-n.

Hóba borult minden, de minden. Ha kilép az ember, havat lélegzik, hó az ég, a föld, csupa fehérség, szikrázás és meseszerű téli csöndesség. A hókotrók azonnal beindulnak ugyan, és viszonylag gyorsan letakarítják az utakat, mert autó nélkül nincsen élet, de amíg nem, addig marad az elszótlanító, fehér-fekete táj, a fehér autóutak, fehér kertek, a fák fekete ceruzarajz-vonalai. Csak az este színes, amikor kigyúlnak az összes házon és kertben ott díszelgő karácsonyi fényfüzérek, kék, piros, sárga és mindenmás-színben tündöklő fényzuhatagok, fénytornyok, kivilágított fák, Mikulások, őzikék, szarvaskák és egyebek, amik egész télen itt Vidámparkoznak körülöttünk. Ugyanakkor a globális felmelegedés miatt már nem oly ordas az idő, mint egy évtizede, mikor először laktam Kanadában, nincs mínusz huszonöt fok, mikor az utcára kilépőnek két perc alatt megfagyhat a fedetlen arca-keze, és erre mindennap figyelmeztet a tévé. Nem, most már csak többnyire mínusz tíz – plusz öt fok között navigálunk, s csak éjszaka van ennél hidegebb.

Ezért azután a mókusok sem mentek aludni télire – napsütötte az idő, kint ugrálnak a fákon, vad zászlójelzéseket bozontoznak a farkukkal, és vígan eszegetnek, amit találnak. Nekünk meg nincs túl sok mulatságunk errefelé, zene, tévé, még a legközelebbi sör-kenyér típusú minibolt is kardioedzés-számba menő félórás hóbangázolást jelent, így tehát inkább kitekintgetünk az ablakon, hogy mi újság, jön-e újabb hó, elhavazza-e a kocsit, ami konkrétan meg tud történni egyetlen éjszaka alatt, úgy értve, hogy teljesen eltűnhet, mert akkor elő kell kapni a házi hómarógépet (olyan, mint egy fűnyíró, csak havat szór), és kiásni. De nem. Miközben Zita lányommal egy „otthoni paprikáscsirke-itteni kuszkusz” kombóval kísérletezünk, csak annyi történik odakint, hogy a szomszéd kutyák éktelen ugatásba fognak. Ketten vannak, egy magas, farkasszerű, karcsú fekete, meg egy izgága, zömök, sárga dingó-féle. Naponta két-háromszor eresztik ki őket egészségügyi séta gyanánt a kertbe, ilyenkor bejárják a havat, fix ösvényeket taposva. De most egyetlen helyről jön a hang, és élesebb frekvencia, mint amilyen lenni szokott. Hát kinézünk, hogy mit ugatnak annyira.

A két kertet elválasztó drótkerítéstől talán fél méternyire, egy vállmagas kis fa áll a kertünkben, csupasz koronájának ágvillájában most egy mókus kuksol. A kerítés túloldalán topognak a kutyák, és a mókust szuggerálva megveszekedetten ugatnak. Légvonalban egy méternyire sincs tőlük, jóformán az orruk előtt, mégis teljesen hozzáférhetetlenül. A kerítés ugyan csak derékig ér, szinte jelképes, a kutyák könnyűszerrel átugorhatnák, de nagyon jól tudják, hogy nem szabad. Viszont elszakadni sem tudnak a mókus izgató látványától és meleg szagától, megbabonázva ugatják már vagy tíz perce.

A mókus ekkor megunja és tesz egy kísérletet, hátrafelé lehuppan a hóba, és azonmód tetőtől talpig el is merül benne. Mivel így nyilvánvalóan nem juthat semmire, meggondolja és visszamászik a fára. A kutyák ettől szinte megőrülnek, még vadabbul ugatnak, szórakozottan nézzük őket, a kutyákat mindjárt behívják, és a mókus megszabadul. De nem ez történik. Újabb két perc elteltével a mókus hirtelen valami nagyon furcsát csinál: ismét leugrik a fáról, de ezúttal előre, a kutyák és a kerítés elé, majd az ott őrjöngő vadak szeme láttára, tőlük pár milliméterre felkapaszkodik a drótkerítésen. Az egyik hátsó lába közben átcsúszik, az egyik kutya bele is kap, de ez őt nem tántorítja el, tovább mászik, fel a kerítés tetejére, ahonnét leveti magát egyenest a két vicsorgó eb közé. Akik azonnal rárontanak.

Felsikítunk – most jött meg a hangunk a három másodperces jelenet alatt, amit nem volt érkezésünk értelmezni sem. Legközelebb csak azt látjuk, hogy a sárga dingó-kutya felkapja a mély hóból a mozdulatlanul csüngő, gerincetörött mókust – eléggé kicsi, bizonyára idei -, és feltartott fejjel büszkén rohangál vele, azután leejti a szerszámosbódé elé, majd a sokkal kevésbé érdekelt fekete kutya nyomában vonakodva, ímmel-ámmal bemegy a házba – bizonyára behívták őket, lehet, hogy a szomszédék is látták az egészet.

Folytatás