fotó: flickr.com
Elfáradtál, leültél.
Kezedben az üveg.
Vége a lakomának.
Ez is majdnem üres.
Meséled a kalandod,
Hogy kitartson a bor,
Megölted a sárkányt,
Már rajtad volt a sor.
Megkaptad jutalmad,
Arannyal fizettek,
Szívhölgyednek hoztad,
De mindent elvettek.
„Szállodai szorongás” – íme, már nevet is adott neki, annyira nem hagyhatta figyelmen kívül; szinte mindig hatni kezdett rá, ha belépett egy hotelbe. Enyhén már lent a hallban is, de ott a sürgölődő emberek, a virágok illata, a fények elnyomták az érzést. Aztán a liftben, majd a folyosókon… szép lassan, alattomosan erősödött.
Amennyire fel tudja idézni, nem kötődik semmilyen rossz élményhez. A „jobb napokban”, amiket látott, napsugaras floridai hotel is szerepelt, meg amszterdami belvárosi is – igaz, ott annyira magányos volt, hogy ha a hivatalos programja végeztével visszamenekülhetett a virágokkal zsúfolt, holland mértékkel mérve tágas, különleges mű-rusztikussággal otthonosnak álcázott szobájába, csak arra volt ereje, hogy a franciaágyra vetve magát, sírva azt kérdezze: mi a fenét keresek én itt?
FOTÓ:flickr.com
Mit keresek, mit keresek? – ez járt most is a fejében, ahogy kilépett a liftből, és próbálta a helyes szobaszám felé irányozni lépteit. Persze, mi sem természetesebb. Meglátogatni egy régi barátot, ezen senki nem akadhat fenn, még én magam sem – gondolta. Az ajtónálló visszaköszönt, a portás bólintott: a vendégekhez további vendégek jönnek látogatóba, nem újság ez nekik. Folytatás
Kinek ne lennének pajkos fantáziái néha-néha, olykor-olykor, hébe-hóba? Az vesse rám az első követ, aki nem tudja, mi fán terem a szerelem, a vágy, és ezt be is ismeri. Hadd lám, van-e olyan. Szerencsés ember, akinek vagy nincsenek, vagy rendre megvalósulnak a fantáziái.
A torontói filmfesztiválon lézengtünk épp gyermekem leendő apjával, L-lel, a múlt század vége felé. Már eleve úgy kerültünk oda, hogy mindenféle hivatalos háttértámogatás – intézmény – nélkül akkreditáltattuk magunkat a fesztiválra. Csak úgy odasétáltunk a recepciós pulthoz, én a magyar újságíró-igazolványomat lobogtattam, ő meg a Columbia Egyetem óraadó tanári igazolványát. Mivel érveltünk, hogyan, miért, nem rémlik, de végül adtak egy kitűzhető névtáblát, amivel ingyen lehetett bemenni az összes vetítésre. Szállást egy unatkozó idős hölgynél találtunk, aki hirdetésben ajánlott fel ingyen szobát fiataloknak. Csalódnia kellett: keveset társalogtunk, a fesztiválon lógtunk, ha meg hazaértünk, akkor a nekünk kijelölt szobában a test ezer nyelvén való beszédet gyakoroltuk. A kedvenc beszédünket.
Fontos és csinos hölgyek és urak szálltak ki kocsikból és mentek befelé.
Most viszont ott álltunk vacsora nélkül, pénz nélkül, és sóvárogva néztük a fényes bálterem ajtónállókkal őrzött bejáratát, oda nem szólt a belépő. Szuperelegáns parti zajlott bent illusztris vendégeknek, fontos és csinos hölgyek és urak szálltak ki kocsikból és mentek befelé. Nem épp az ő társaságukra vágytunk, és nem is a gazdagság levegőjére, amit – két meggyőződéses plebejus – mélyen megvetettünk. Csak egyszerűen éhesek voltunk.