Szuvenír Szergejnek

Fehér Cica

 Az utolsó itáliai élményemet szeretném megosztani veletek, csak hogy ne maradjatok le az itthoni napjaimról se (mert történt ám egy s más időközben). Mivel alaposan megfáztam és most kutyául érzem magam (képzelhetitek, ha ilyet leírok), szívesen gondolok vissza azokra a ragyogó déli napokra, különösen az utolsóra, amit az apró ajándékok beszerzésére fordítottam.

Egy kissé sejtelmes helyen végződtek a kalandjaim. A Fogadó az éjfekete macskához egy amolyan kocsmaszerűség volt, de annál azért elegánsabb vendéglátóhely. Hogy mit kerestem én ott? (kérdezhetitek joggal.) Nos, szuvenírért mentem, amit hazaérve Szergejnek készültem átadni. Még ő sem sejtette persze, hogy egyáltalán beteszem oda a lábam, amikor elejtette, csak úgy tréfából, hogy Rómából mi kellene neki föltétlenül, ami után olyan régóta sóvárog. A söralátét-gyűjteménye egy igen különleges darabja származik az Éjfekete macskából, melyhez egy nem részletezett olasz kapcsolata által jutott, de kellene még legalább egy, mert az egy, ugye, az még semmi. Azt sem titkolta, hogy a hely olyan fiúk találkahelye, akik nem viccelnek, ha kell, de engem ez nem tántorított el attól, hogy meginduljak – biztos, ami biztos, verőfényes délután –, bizonyítandó, hogy nem akárkivel van dolga. Essen csak le majd az álla, hogy a világjárt cicusa meddig el nem merészkedett!

A Gatto notte neróban nevéhez hűen az enteriőrt is a fekete uralta: fekete bőrülések előtt álló fekete márványasztaloknál fekete alakok üldögéltek fekete napszemüvegekben (ez utóbbi hasznáról in situ azóta is töprengek), és fújták a fekete füstöt. Kissé elütöttem a környezetemtől. Aha, gondoltam, amikor körülnéztem, ők azok, akik nem viccelnek. (Még inkább megerősödött bennem, hogy jobban szeretem a vicces figurákat.) Hiába próbáltam adottságaimhoz mérten feltűnésmentesen besurranni, tíz zöld szempár villant rám, plusz a csaposé, csak az övé kicsit magasabbról. Megkérdezte, miben segíthet. Én kertelés nélkül előadtam, hogy egy jóbarátom söralátét-gyűjteményét szeretné bővíteni eggyel az itteniek közül, amiből ugyan már van neki egy, de az egy, ugye, az még semmi…

… fekete bőrülések előtt álló fekete márványasztaloknál fekete alakok üldögéltek fekete napszemüvegekben (ez utóbbi hasznáról in situ azóta is töprengek), és fújták a fekete füstöt. Kissé elütöttem a környezetemtől. Aha, gondoltam, amikor körülnéztem, ők azok, akik nem viccelnek.

– Miféle barátod tud neked erről a helyről, cica? – kérdezte az egyik törzsgatto, aki eddig a válla mögött hátrafordulva figyelt, és most odalépkedett a pultoz. Nem volt túl barátságos, a kérdést is inkább azzal a hangsúllyal tette fel, mint amikor csak úgy visszakérdezünk, mert nem értettük pontosan, mit mondott a másik.

Folytatás