Még friss bennem a történet, amit néhány órával ezelőtt mesélt a barátnőm, amint alkonyatkor kiültünk a kerti kőlépcsőnk padkájára.
Meséltem már a príma kis wellnesparkunkról, ahol, hála istennek, még mindig vígan élvezzük az életet. Jó pár napig azonban nélkülözni kellett a mulatságunkat, mert Mici már augusztus végén beharangozta, hogy – hisszük vagy nem – elutazik! Elájulok, gondoltam magamban, hát ez már utazik is… Én aztán nem szoktam szóvá tenni a flancolásaikat, amit egész Rózsadomb-szerte beszélnek (pedig itt aztán sok asszonytárs van, akit nem kell félteni, hajaj! Tudnék mesélni…), tehát ne szólj szám, nem fáj fejem, de ez már túlzásnak tűnt…
Itt aztán sok asszonytárs van, akit nem kell félteni, hajaj! Tudnék mesélni…
Az úti cél Horvátország volt, Mici idén először mehetett: kényelmes utazókosárkában biztosították számára a lehetőséget. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy nem sok döntési mozgástere volt, akar-e menni vagy sem. De ő boldog volt, és nem tagadom, nekünk, környékbelieknek sajgott is a szívünk rendesen, mert a legtöbbünk Pasarét szélénél tovább még nem nagyon jutott. A fiúk közül néhányan állítólag a Rózsadomb túloldalán is jártak, Pongrác pedig virtusból rendszeresen átjár a Margit-hídon a Duna túloldalára, de róla köztudomású, hogy vakmerő őrült.