Voltam, lettem, és főleg: vagyok

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Talán nem ilyenkor, januári, hóviharos hétfő reggelen gondolkodunk leginkább létezésünk titkairól, de ha mégis, nem kaphatnánk bölcsebb, megértőbb sorvezetőt Rab Zsuzsa versénél. Nála nem érvényes a „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…” A vég és a kezdet jó. Csak ami közte van…!

Rab Zsuzsa
1926-1998

Rab Zsuzsa

Három alakban

VOLTAM –

már csupa titok vesz körül.

Arcom fölött regényes fűzfa bókol.

Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból:

és özvegyem arcára gyász kövül.

 

LESZEK –

még csupa titok vesz körül.

És tisztelet pátyolja megszülőmet.

Leszek – még nem ígértem semmi

többet.

De elég ennyi. Mindenki örül.

 

VAGYOK –

csak közöny vesz körül

és mindenkinek a könyökén jönnek ki

szavaim és mozdulataim –

én vagyok a fölösleges, ha már megtelt

a villamos,

én vagyok a sorban előtted álló,

én vagyok, akitől

szürkék a hétfő reggelek –

én vagyok, ki folyton az életével traktálna téged –

fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom nincs,

kiszámítható vagyok és fölmérhető –

robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra,

ugyanilyennek –

viselj el mégis, mert ennyi adatott –

vagyok.

 

VOLTAM és LESZEK –  két mesteri, rímes négysoros. Szimbolikusan akár írhatnák az egyiket fejfára: „már csupa titok vesz körül”, a másikat – a reményteli ígéretet – kitehetnénk minden szülőszoba ajtajára:

Leszek – még nem ígértem semmi
többet.
De elég ennyi. Mindenki örül.

 

Ahogy a VAGYOK című pillanatfelvételt, hétköznapjaink jellegzetes lenyomatát nézegetem, azon tűnődöm, vajon lehetséges-e, vagyis inkább így: méltányos-e ez a hatalmas különbség létezésállapotaink között?
Milyen igazságtalan, sőt logikátlan, hogy derengőn pasztellszínű, fényekkel bódító, titokzatos sejtés tud lenni a ránk emlékezés – még ha egy foszlott ruhadarab oly könyörtelenül utal is fizikai romlandóságunkra. S ugyanez a romlandóságunk – amíg élünk – visszatetszést kelt. És hisszük ugyan mind, hogy egy születő életből bármi lehet, de miért szükségszerű, hogy ennek fejében a már kibontakozott élet mindennapi lehetőségeit sutba vágjuk?

Persze, elméletben lázadozom mindez ellen. De a gyakorlatban – mint mindannyian – a bevett formát követem. Tisztelem, respektálom azt, aki elmúlt, és reménykedem abban, fölmagasztalom, aki most születik. És unom… tényleg unom és semmibe veszem, aki „csak” van? És elviselem, hogy velem, a szintén „csak levővel” is ugyanazt tegyék?

Folytatás