Talán nem ilyenkor, januári, hóviharos hétfő reggelen gondolkodunk leginkább létezésünk titkairól, de ha mégis, nem kaphatnánk bölcsebb, megértőbb sorvezetőt Rab Zsuzsa versénél. Nála nem érvényes a „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…” A vég és a kezdet jó. Csak ami közte van…!
Rab Zsuzsa
1926-1998
Rab Zsuzsa
Három alakban
VOLTAM –
már csupa titok vesz körül.
Arcom fölött regényes fűzfa bókol.
Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból:
és özvegyem arcára gyász kövül.
LESZEK –
még csupa titok vesz körül.
És tisztelet pátyolja megszülőmet.
Leszek – még nem ígértem semmi
többet.
De elég ennyi. Mindenki örül.
VAGYOK –
csak közöny vesz körül
és mindenkinek a könyökén jönnek ki
szavaim és mozdulataim –
én vagyok a fölösleges, ha már megtelt
a villamos,
én vagyok a sorban előtted álló,
én vagyok, akitől
szürkék a hétfő reggelek –
én vagyok, ki folyton az életével traktálna téged –
fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom nincs,
kiszámítható vagyok és fölmérhető –
robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra,
ugyanilyennek –
viselj el mégis, mert ennyi adatott –
vagyok.
VOLTAM és LESZEK – két mesteri, rímes négysoros. Szimbolikusan akár írhatnák az egyiket fejfára: „már csupa titok vesz körül”, a másikat – a reményteli ígéretet – kitehetnénk minden szülőszoba ajtajára:
Leszek – még nem ígértem semmi
többet.
De elég ennyi. Mindenki örül.
Ahogy a VAGYOK című pillanatfelvételt, hétköznapjaink jellegzetes lenyomatát nézegetem, azon tűnődöm, vajon lehetséges-e, vagyis inkább így: méltányos-e ez a hatalmas különbség létezésállapotaink között?
Milyen igazságtalan, sőt logikátlan, hogy derengőn pasztellszínű, fényekkel bódító, titokzatos sejtés tud lenni a ránk emlékezés – még ha egy foszlott ruhadarab oly könyörtelenül utal is fizikai romlandóságunkra. S ugyanez a romlandóságunk – amíg élünk – visszatetszést kelt. És hisszük ugyan mind, hogy egy születő életből bármi lehet, de miért szükségszerű, hogy ennek fejében a már kibontakozott élet mindennapi lehetőségeit sutba vágjuk?
Persze, elméletben lázadozom mindez ellen. De a gyakorlatban – mint mindannyian – a bevett formát követem. Tisztelem, respektálom azt, aki elmúlt, és reménykedem abban, fölmagasztalom, aki most születik. És unom… tényleg unom és semmibe veszem, aki „csak” van? És elviselem, hogy velem, a szintén „csak levővel” is ugyanazt tegyék?