Csilingel ez a vers, olyan üde valóban, mint hősei, a nyolcesztendős lányok. Aki olvassa, arra gondol, talán egy valamikori „nyolcesztendős” idézi fel ezt a pirkadati kort, vagy éppen ellenkezőleg, egy élemedett nagypapa emlékszik a kislány-kacagásra. De egyik sem. Egy tizenkilenc éves fiú írta ezeket a sorokat. József Attila.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Apró ördögök, de szentek,
Homlokuk friss, meleg kenyér,
Szén a szemük, szénparázs.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Mint a virág, úgy szeretnek,
Úgy szeretik a fiúkat,
akárcsak a gyöngyvirág.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Ha sírnak is, csak nevetnek.
Messze vannak, messze vannak,
Mint a vidám csillagok!
A korai versei között az egyik kedvencem. Mert a felidézett kép olyan őszinte, mint élete végén a legszemélyesebb vallomásai. És szeretem éppen e feszültség miatt: mi köze a hosszú sorban csivitelő kislányokhoz egy 19 évesnek? Hogy lehet, hogy így beléjük lát, ilyen örök érvényű, plasztikus pillanatképet készít róluk? Mindegy, hogy egy ferencvárosi gangon szaladoztak kuncogva majd’ száz éve, vagy negyven évvel később, egy zuglói iskolaudvaron, ahogy mi tettük a hatvanas években. Mert mi, valamikori nyolcesztendős lányok, bizony, egy villanásnyi ideig éppen ilyenek voltunk. Aki nem élte meg, megkérdezheti: miért éppen nyolcesztendősen? Miért nem hét, hat vagy kilenc évesen? Mi történik akkortájt, ami sem előtte, sem később nem történhet meg?
“Hosszú sorban jönnek, mennek, Apró ördögök, de szentek”