A fogyasztóvédelem ügye látszólag gyakorlatias, politikától távolinak tűnő terület. Hogyan jutunk el mégis a fogyasztóvédelemtől a politikáig és a gyerekszegénységig? Nagyon pici ugrásokkal, hiszen (még ezek is) összefüggenek. Elizabeth Warren jogászprofesszor például a gyerekes családok elszegényedésének vizsgálatától jutott el odáig, hogy meg kell regulázni a pénzügyi piac szereplőit. Szerzett magának pár befolyásos ellenséget.
Ralph Nader, korábbi sokszoros amerikai elnökjelölt, az amerikai fogyasztóvédelem atyja. Ő harcolta ki például, hogy az amerikai autókba kötelező legyen biztonsági övet szerelni. Nagyon sokan tisztelik közéleti küzdelmeiért, amelyek eredményeként ma amerikaiak millióit védik különféle szabályok a piaci szereplőknek és termékeiknek való kiszolgáltatottságtól. (Pedig egykor néhányan ellenségüknek tartották, a General Motors még prostituáltakat is felbérelt, hogy próbálják Nadert valahogy kompromittáló helyzetekbe dönteni, hogy az autóóriás megszabadulhasson a szabályozáspárti aktivistától. A prostituáltak nem voltak sikeresek, nagy per lett belőle.)
Elizabeth Warren jogászprofesszor pedig – aki jelenleg szenátorjelölt Massachusetts államban – a pénzügyi piac bizonyos termékeitől óvná az amerikai fogyasztókat. Warren szerint a különféle pénzügyi konstrukciók, – amelyekre cégek, magánszemélyek, családok alapozzák az anyagi biztonságukat közép- és hosszútávon – ugyanolyan termékek, mint bármi más, mint egy hajszárító vagy egy kiló kenyér, és hasonlóképp fogyasztóvédelmi normák rendszerének illene szabályoznia őket.
Elizabeth Warren
Nem kis mértékben Warrennek köszönhető, – és a 2008-as pénzügyi-gazdasági összeomlásnak – hogy 2010 óta létezik a Fogyasztók Pénzügyi Védelmi Irodája az Egyesült Államokban. Ehhez persze szükség volt arra, hogy a 2008-as válság nyomán kiderüljön, hogy milyen felelőtlenül bántak a bankok a saját és klienseik pénzével, például hogyan értékeltek jelentősen túl mondjuk családi házakat csak azért, hogy nagyobb összeget tudjanak hitelbe adni, mint amennyi vagyona és jövedelme az adott családnak volt. Ebben persze mind a bank, mind a hitelfelvevők ludasak voltak. De talán egy banktól jobban elvárható, hogy prudensen és ésszerűen kalkuláljon, mint egy átlagjövedelmű családtól, amelynek azt mondják: bármit megvehet és megkaphat hitelre. (Akárcsak Magyarországon. A bankok kockázatanalízisében szerepeltek a svájci frank hitel reális kockázatai, míg a hitelfelvevők, helytelenül, az adott pillanatban egyszerűen csak örültek, hogy saját otthonuk lehet, olcsó hitelből, amely helyett egy drágábbat nem tudtak volna maguknak megengedni.)
Az amerikai bankszabályozás az 1930-as évek gazdasági világválságában kulcsszerepet játszó tömeges bankcsődök után formálódott ki, és évtizedeken át megbízhatóan működött. A kilencvenes évekre azonban többségbe kerültek azok, akik szerint a „túlszabályozás” hátráltatja a hitelezést és a növekedést, és így végül lebontották a hagyományos banki tevékenység és a kockázatosabb, spekulatív tevékenységek szétválasztását előíró szabályokat. Többek között ezért pörgött fel a jelzáloghitelezés a 2000-es években, ami végül a pénzügyi rendszer összeomlásához és ismételt csődhullámhoz vezetett. A 2008-as bukást csak azok kerülték el, akik úgymond túl nagyok voltak a bukáshoz. Vagyis túl beágyazottak az amerikai- és a világgazdaságba ahhoz, hogy csődbe menjenek, mert akkor magukkal rántották volna a fél világ egyéb szektorait és szereplőit is. Ezeket a bankokat kellett közpénzből, ezermilliárd dollárokból megmenteni – még a republikánus Bush elnök alatt, akinek a számára a mentőakció azt jelentette, hogy meg kellett tagadnia saját konzervatív filozófiáját, mely szerint közpénzt a lehető legkevesebbet költsünk, nagyjából bármire, ami nem háború.