Éppen a világmegváltó koromat éltem, hát hogyne kaptam volna föl a fejem erre a nyitó mondatra? Magamra ismertem az egy emberben, aki fittyet hány a kényszereknek – legalábbis szerettem volna hozzá hasonlítani.

Az is közelebb vitt a vershez, hogy ott dobolt még a véremben a gyerekjáték ritmusa, melyre épült:
Mit akar ez az egy ember, egy ember? – tiritá-ratta titi-tá,
titi-tá.
Csak néhány éve volt akkor, hogy ezt játszottuk kisiskolás társaimmal. Vajon játsszák ma is a gyerekek? (Vajon játszanak egyáltalán ilyen csoportjátékokat – nem virtuálisan?)
Kettéoszlott, egymással szembenéző arcvonalba fogódzott össze a harminckét fős osztály, és a tizenöt-tizenöt gyerek elé mindkét oldalon kiállt egyvalaki. A Király és az Egy ember.
A sorok mozogtak a vers – és a dal, hiszen énekeltük! – ritmusára előre, és a „Ninive” részt fenyegető egy helyben dobogással nyomatékosították:

Na, erre a kihívó lábdobogásra megindult a másik csapat, élén a forradalmár Egy emberrel:

Vonultunk és dobogtunk, szembenéztünk, kihívtunk: „betöröm az ablakot” – és fenyegetőztünk a hatalom nevében: „katonaságot hívatok” … Aztán a játék szabályai szerint csak átkerült a kiválasztott „legszebb királylány” a lázadók csapatába és fordított szereposztással új csetepaté kezdődött: királypárti lett a lázadókból és fordítva.

Tíz-tizenegy évesen véresen komolyan vettük a játékot – onnan tudom, hogy máig érzem az erőt, amit a mögöttem menetelők adtak, és máig borzongat az élen egyedül állás rémítő magányossága és izgalmas kihívása. Kicsit féltünk, de azért mégis mindannyian „egy ember” akartunk lenni. Esetleg király.

Csak néhány év múlt el, amikor a következő iskolában a következő társak, akik nem haza, inkább a Belvárosba mentek a március 15-i iskolai ünnepség után, egyszer csak egy tüntetés kellős közepében találták magukat – mentek a tömeggel, mindnyájan „egy embernek” érezve magukat – nagyon fájlaltam, hogy akkor ebből kimaradtam. Részese lettem viszont annak, ahogy Csillag tata, magasra nőtt töritanárunk helyrerakta a lázadástól kótyagos ifjúságot. A keresztes háborúk tanítását felfüggesztve órákon át arra intett minket, hosszú végtagjait beszédje ritmusában álmosítóan lengetve, hogy nehogy már forradalmárnak képzeljük magunkat… és hogy a gimnázium nem kötelező, onnan repülni is lehet.

Hogy hogy állunk a forradalmakkal, azt Csillag tata tényleg tudhatta, lévén akkoriban már legalább hatvanéves. És talán valóban úgy hitte, nincs értelme semmiféle lázadásnak – ő megélt háborút is, -56-ot is, és a konszolidált Kádár-korszak időtállónak látszott – az „egy embereket” csak feltűnési viszketegségben szenvedő hóhányóknak tartotta.

Mi azonban a nagyon fiatalok vakhitével zsigereinkben éreztük, kinek van igaza, és se börtön, sem halál nem esett olyan súllyal a latba – fogalmunk sem volt, mi az – mint a mindent legyőző élet lázadása. Petőfi voltunk és Ady, Ugocsa non coronat, és Itt a nyilam, mibe lőjem? – beszélhetett nekünk egy akármilyen nagy öreg.

Vas István (forrás wikipedia)

Vas István

Mit akar ez az egy ember?

(Variáció gyermekjátékra)

Folytatás →