Gellérthegy címkével jelölt bejegyzések

TALÁLKOZÁS EGY RÉGI ISMERŐSSEL

-
Hozzászólás

            Már oldottá vált a hangulat, mindenki megtalálta a beszélgetőpartnerét, akivel beszélgetni akart, illetve akivel beszélgetnie kellett. Most érkezett el a nagykövetségi állófogadás érdemi része, igazából ez az értelme a rendezvénynek. Beszélgetni kell, információt szerezni, információt – vagy dezinformációt – átadni, mikor mire van szükség, ez a diplomaták dolga.  Ilyenkor már nem esznek, csak olykor isznak, de inkább csak pohárral a kézben álldogálva beszélgetnek a résztvevők. A villámgyors habzsolás ideje lejárt, a hosszú büféasztalokon sorakozó hidegtálak ínyencségeit, a királyrákot, a libamájat, a homárt már felfalták. Most is mint mindig, ebben a sajtó munkatársai jártak az élen, mintha hetek óta éheztek volna, pedig nagyon gyakran járnak fogadásokra. Pincéreink már pótolták az asztalokon a hiányosságokat, nem kellett őket erre utasítanom, de figyelnem kellett mindenre. Én voltam a protokollos, én feleltem a rendezvényért. Mindennek mintaszerűnek kellett lennie, de eddig az is volt.

A magyar nagykövetség Washingtonban

A magyar nagykövetség Washingtonban

Pohárral a kezemben álldogáltam én is, de nem nagyon állhattam le hosszabban beszélgetni. Néha összeismertettem egymással vendégeket, elkalauzoltam egy diplomatát egy másikhoz, akit keresett, de nem tartozott a munkakörömbe a politikai csevegés, hála istennek. A vendégek és a mi diplomatáink kisebb csoportokban, vagy kettesével beszélgettek. Csak egy idősebb urat láttam, aki egyedül ácsorgott a büfé mellett. Nem ismertem. Odalépkedtem hozzá, és bemutatkoztam. Névjegyet cseréltünk, ez volt a szokás. Megnézte a névjegyemet, aztán azt kérdezte, mosolyogva, jó déli akcentussal:

̶   Mit csinál egy irodaigazgató a nagykövetségen, Mr. Szinorosz?

Folytatás →

Mentsük meg Henit a Gellérthegyről!

-
Hozzászólás

Fehér CicaKedveseim, el sem hinnétek, hol ért ma bennünket, budai lányokat a nagy esti villámlás, dörgés, zuhatag, szélcsapkodás! Az egész város a lábunk előtt hevert. Na jó, ha nem is az egész, de láttuk a Dunát csillámlani a nagy égi zivatarban, még a Parlament csúcsát is, meg azt az óriási, bálnaalakú épületet a folyó túlpartján. Egy ötödik emeleti erkélyről! Kimondani is szédülök. Még életemben nem jártam ilyen magasságban.

Úgy történt, hogy Henriett meghívott bennünket egy kis lakásavatóra – semmi duhajkodás, csak szolid délutáni zsúr, mert a háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja, de kiderült, hogy egészen másra vonatkozik, más a kontextusa, igazított ki Heni, aki, mióta gellérthegyi lakos lett, egészen új szokásokat és szavakat szedett föl. Habár, ismerte el ottjártunkkor, a Rózsadombot sem fitymálja le így távozása után, de a Gellérthegy oldala, a Gellért szálló szomszédsága azért valahogy patinásabb környék. Patinásabb… Épp ezt emésztgettem, amikor egyszer csak egy óriási csattanás szakította félbe a beszélgetésünket; Mici akkorát ugrott ijedtében, hogy a levegőbe röpítette a tálkát a rostélyos ropogtatóssal, amit Heninek hoztunk, és a falatkák úgy záporoztak ránk fentről, mintha bomba hullott volna a házra. De nem bomba volt, csak égzengés, mire Heni izgatottan tárta ki az erkélyajtót, hogy ezt meg kell néznünk a balkonról!

A háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja…

Tényleg csodaszép látvány volt, ilyet még nem pipáltam. Ott tömörültünk a nevéhez képest nem túl tágas balkonon, Szidike, Mici, Henriett meg én, és néztük a Gellért tér fölül, hogyan fodrozza az eső a Dunát, és fújja szanaszét a szél a parton sétálók hosszú loboncát. A Szabadság-híd lámpáinak fénye meg-megrebbent a nagy villámlásban, és amikor épp csapkodtak a tüzes nyilak, az ég nappali kékségben pompázott.

– Szép itt – sóhajtott fel Mici, mi pedig rákontráztunk, szép bizony.

– Csak hát a fogság – sóhajtott halkan Henriett, aki mintha olyasmit kottyantott volna ki, amit nem szabad, hirtelen a szája elé kapta a kezét. Egyszerre fordultunk felé, miféle fogságról beszél, aztán ahogy csendesedett a vihar, úgy eredt meg az ő nyelve.

– Az az igazság, hogy nagyon hiányoztok. Meg a kert, meg a csavargások, meg a szabad élet. Itt lakom ebben az óriási, csillogó parkettás, magas plafonú lakásban, olyan magas, hogy szaltókat vethetnék benne, de minden szabadságom ez az erkély, és ez is csak két hete, mióta olyan meleg van, hogy napközben is nyitva hagyhatják az ajtaját.

– Nem mehetsz ki?! – gurgulázott döbbenten Mici, és olyan volt a hangja, mint a végzet asszonyának egy operából.

– Az ötödikről? A Bartók Béla útra? Gondolod, engednének? – meredt rá Heni, aki még nem szokta meg, hogy efféle problémákkal eddig mi nem találkoztunk.

– Jesszuskám – szepegett Szidi –, akkor te most már egy lakásmacs…

– Csitt!!! – vágta el a végét olyan határozottan Mici, mintha ő lenne itt a vezérkari parancsnok. Valószínűleg ráérzett, milyen lehet most Heninek. – Nincs ebben semmi rossz – tette hozzá aztán fürgén, míg a távolba meredt, de én jól hallottam, hogy erről még magát sem sikerült meggyőznie.

Folytatás →

Henriett hű helye

-
Hozzászólás

Fehér CicaAz a baj, hogy amikor minden jónak látszik, akkor többnyire el is romlik valami. Most az történt, hogy amikor jött a hirtelen tél a tavaszban.

A nagy esőben összetömörültünk Mici Milkeryjében, és néztük az üvegen át a kinti rusnya időt (az a legjobb, amikor odabent egy langyos tejecske mellett elnyúlunk, és hallgatjuk az esőkopogást, hmmm…), szóval, épp egy ilyen ihletett pillanatban jólesően hallgatunk mi barátnők négyen, amikor egyszer csak Henriett megszólalt:

– Elköltözöm.
Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és először nem is értettük, mire gondol.
– Úgy értem, költöznek a háziak, és mi más tehetnék – megyek velük – sóhajtott Henriett, aztán lehajtotta a fejét, és még az is lehet, hogy egy könnycseppet morzsolt el a szeme alatt, pedig ő aztán nem az az érzelmes csajszi, mondhatom.
Én ültem fel elsőnek a mádám rökamié-pózból, talán mert én rendültem meg a legjobban: ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.

Ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.

– Heni, ezt nem teheted ezt velünk… – motyogtam, persze tudtam, hogy nem rajta múlik. Ó, az az átkozott kiszolgáltatottság!
– De hát én nem szeretnék örökre eltűnni! – nézett fel Heni és szaporán pislogott a hatalmas szemével meg arasznyi szempillákkal, amivel úgy megbűvöli mindig az összes kant, hogy csak tántorognak utána elbájolva, mint akik nem is tudják, mit tesznek éppen.
– És ha… nem mennél? Ha egyszerűen itt maradnál és kész? – eszmélt fel Mici, aki mindig is szimpatizált a feminista önrendelkezéssel, meg a faji autonómiával, és egyáltalán mindennel, aminek köze volt a Felügyelők Nyűgét Lerázó Szabadsághoz. De hát könnyen beszélt ő a csinos budai villával a háta mögött, ahol közel tíz éve hagyják őt azt csinálni, ami jól esik, és még arra is gondot fordítanak, hogy a szaftos baromfifalatoknak ne a zöldborsós változatát tegyék elé, hanem a nyúlhússal kevertet. Micinek nincs reális képe az élet keménységéről, ezzel szembe kellett néznünk.

– Na de ki enyhítene a korgó gyomromon? Tőletek nem várhatom el, hogy átszokjatok fél adagra, az csak fél élet volna. És ki adna hajlékot, aki egyúttal szavatolná a háziak szimpátiáját is? Nem, ezt nem lehet… – ingatta a fejét szomorúan Heni, én meg (kicsit önzőn) azon járattam az eszem, hogy akkor fuccs a közös futóedzéseknek is, és megint úgy fogok kinézni, mint egy felpumpált körte.

Folytatás →