A rövid sétálóutcába épp csak befért a költöztető cég teherautója. Az utolsó, kisebb dobozok is fölkerültek, a szállítómunkás még a platón állt. Az anya gyakorlott szeme végigpásztázott a szobákon. Óvodás kislánya, bohócával a hóna alatt, szorosan mellette állt.
̶ Segíts, kérlek! A matracok itt maradtak! ̶ kiabált ki az ablakon a nagyobbik lánynak, aki a nyikorgó rácsos kapun hintázott.
A kényszer-költözés nem hiányzott, de elkezdődött a budai Várnegyed épületeinek felújítása. A homlokzatokon kívül a lakásokban is karbantartásokat ígért az önkormányzat, ezért egy évre szükséglakásokba osztották el a lakókat. Ki laktanyába, ki lakótelepre került. Választásra lehetőség nem volt. A költözéshez segítség nem érkezett, az asszony újdonsült barátja hivatalos útra külföldre utazott. Édesapja cukorbetegségével kórházba került, édesanyja megígérte, hogy majd az új helyen segít berendezkedni.
A felpakolt teherkocsi lassan kifarolt az utcából, az asszony pedig a sarkon beült a gyerekekkel a türkiz színű, apró, 126-os Fiatba, és búcsút intettek otthonuknak.
