Alaposan ottragadtam Micinél az ápolás ürügyén, de hát mit csináljak, ha egyszer olyan jól tudunk dorbézolni együtt? Megvártam a másnapi olvadást, de még az azt követő napot is, hogy ne a derékig érő latyakban kelljen hazagázolnom.
Külön szerencse volt, hogy Mici az oldalépületben lábadozott, nem a nagy házban, pedig ott is van egy hatalmas süppedős fotel, ami neki van fenntartva, a fűtés is jobb, és a vacsorája is még egészen melegen kerül elé, nem hűl ki egy cseppet sem, mire a tányérjába ér. De gyógyulni jobban szeret a kisházban, azt mondja, ilyenkor magányra vágyik (engem kivéve!). Ráadásul a háziak az utóbbi hetekben egyfolytában sütőtököt sütnek, aminek az illatától Mici a világból is ki tudna futni (megértem). Így aztán nem kell futnia sehová, a kisház nyugalma csak az övé.
Rengeteget beszélgettünk, és felelevenítettük a barátságunk kezdetét is, mert új év van, és ha új év, akkor biztos, hogy öregebbek lettünk valamivel.
– Te Mici, lehet, hogy egyszer mi is úgy megöregszünk, mint Bogumil úr? – kérdeztem, mert amikor tél van, ez valahogy mindig jobban foglalkoztat. – Mostanában már ki se mozdul, egész nap elvan az ablakpárnán, onnan figyeli a világot. Ha bezörgetek, már sétálni se nagyon jön ki.
– Biztos a hideg miatt – állapította meg Mici, aki sokkal kevesebbet rágódott ilyesmiken. – Ha tehetném, én se dugnám ki az orrom tavaszig.
– De mi lesz, ha már olyan öreg lesz, hogy segítségre szorul?
– Átköltöztethetjük ide, itt is megkaphat mindent – közölte Mici, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.