Ünnep a családban

Christian megérkezik a családi ünnepre. Látja már a tájat, házat, elképzeli a benne élőket, anyját, apját, nővérét és bátyját…és nemrég meghalt ikerhúgát.

Az előadás első perceiben a színész, Varju Kálmán egyedül áll a színpadon. Csak testtartásával, szemével, arcával játszhatja el az emlékeket, gondolatokat, érzelmeket, melyek a családi fészek láttán megrohanják, és a nézőt az ő feszültséggel és bánattal teli figuráján kívül csak egy telefonbeszélgetés szavai figyelmeztetik, hogy nem éppen boldog idill vár rá: „ezúttal légy normális Christian, ne keverj bajt…”

Varju Kálmán és Hegyi Barbara - Christian és Helene, testvérek az ünnepi asztal mellett

Varju Kálmán és Hegyi Barbara – Christian és Helene, testvérek az ünnepi asztal mellett

Folytatás

Frenetikus női buli a Pestiben

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta„Szaros pelenkától szaros gatyáig tart az életünk”, mondja szókimondó tömörséggel Rose, a negyvenes nagymama és egyben kismama. Harminc és ötven közötti nőtársai nevében beszél, akiknek se ambíciójuk, se illúziójuk, csak mindennapjaik vannak, melynek ragadós mocsarából egyikük kiemelkedni látszik – a milliós beragasztós kupon- nyeremény jóvoltából. Összejönnek hát, hogy bélyegek ezreit nyalják a füzetlapokra, s e különleges esemény szüli az alkalmat, hogy a smink és kínai bizsuk álarca mögé rejtett fásultságot levetve megmutassák valódi, szenvedő emberi lényüket.

Ők tizenhárman – a felnőtt nők jelenidejében két húszéves és egy nyolcvanas képviseli a jövőt és a múltat – valahol egy kietlen városszéli lakótelepen „tartják a frontot”, mely lehetne bárhol, Torontótól Miskolcig. Tipikusak. Maiak. Ha nem lenne hol sírni- hol nevetnivalón életteli mindaz, amit a Pesti Színház előadásán látunk, mondhatnánk róla: „szórakoztató tanulmány a nőkről” – olyan teljes képet ad egy rétegről, az állástalansággal, szegénységgel, szlamosodással küzdő külvárosok háziasszonyainak világáról.

A bélyegragasztós buli mindenkiből a legrosszabbat hozta ki, mégis van valami heroikus ezekben az otthonkás-macinacis nőkben.

Nemcsak az alakítások hitelessége különleges bravúr, hanem az is, hogy mindezt egy férfi, ráadásul egy férfi színész rendezte: Hegedűs D. Géza. Nézőként elképzeltem, milyen remekül szórakozhattak ők tizennégyen a próbákon, amíg egy-egy figura megszületett a nyár eleji bemutatóra. Hiszen most is, hogy a Sógornőkkel elkezdte évadát a Pesti Színház, annyi a játék, annyi az öröm abban is, ahogy elénk állítják az energiabomba Germaine, a butácska Yvette, a mocskos szájú, belevaló Rose, a szenteskedő Therese és a többiek kisegyüttesét.

Gernaine (Kútvölgyi Erzsébet) és a katalógus-álom - fotó Gordon Eszter

Gernaine (Kútvölgyi Erzsébet) és a katalógus-álom – fotó Gordon Eszter

Bár típusok ők – az előbbieken kívül itt van még az urizáló, a szolgalelkű, a zsarnoki, a békéltető, az elzüllött– mégse sémák.  Ez két dolognak köszönhető: egyrészt a nyelvnek (a magyarra átültetett ősi joual nyelvű szöveget Parti Nagy Lajos hangszerelte ellenállhatatlanul mulatságos szlengre), ahogy mindenkit egyedileg is jellemez a szókincse és szóhasználata, valamint a beszédmodora – ez pedig már átvezet a figurák megformálóihoz, a színésznőkhöz, akiken valójában múlik, hogy egyszerre érezzük érvényesnek, igaznak és szórakoztatónak ezt az előadást.

Yvette lánya nászútját álmodja a magáénak (Hullan Zsuzsa) - fotó Gordon Eszter

Yvette lánya nászútját álmodja a magáénak (Hullan Zsuzsa) – fotó Gordon Eszter

Lisette, aki kiválasztottnak, magasabb rendű lelki finomság birtokosának  érzi magát (Hegyi Barbara) - fotó Gordon Eszter

Lisette, aki kiválasztottnak, magasabb rendű lelki finomság birtokosának érzi magát (Hegyi Barbara) – fotó Gordon Eszter

Majsai-Nyilas Tünde remeklése Marie-Ange szerepében, aki a prolik közt is pária - fotó Gordon Eszter

Majsai-Nyilas Tünde remeklése Marie-Ange szerepében, aki a prolik közt is pária – fotó Gordon Eszter

Folytatás

Lujza világa

Dési Lujza - Vígszínházi naplóm

 Van egy előadás a Pesti Színházban, ami újra és újra szíven üt. A Billy világát még csak egy éve mutattuk be, de azóta minden este felidéződik bennem ez a csodálatos darab, mert Billy történetében minduntalan saját sorsomra ismerek.

Akkor, azon a rettenetes napon, mikor hangomat végleg elveszítettem, a kórházban töltött napok után fájdalmas volt kilépni az utcára. A hazáig tartó hosszú séta alatt ráeszméltem, mit is rabolt el tőlem az élet. Már nem ugrathatom a szemközti újságárust, már nem tréfálkozhatok a varrodában, többé nem civakodhatok a házmesterrel, és nem mondhatom Mártonnak: szeretlek. Tudtam, hangommal együtt hamarosan elveszítem önmagam is. Mára már senki nem ismeri azt a Lujzát, aki hangosan kacagott mindenen, aki önfeledten fecserészett bárkivel, és aki bölcs tanácsokat adott, ha valaki bajban volt. Mára elhagyott az a kedves nemzedék, az a drága baráti társaság, aki igazán ismert, aki még tudta milyen is volt hangom, hiszen most már csak hallgatni tudok, de azt viszont nagy türelemmel teszem.

Többé nem civakodhatok a házmesterrel, és nem mondhatom Mártonnak: szeretlek. Tudtam, hangommal együtt hamarosan elveszítem önmagam is. Mára már senki nem ismeri azt a Lujzát, aki hangosan kacagott mindenen, aki önfeledten fecserészett bárkivel, és aki bölcs tanácsokat adott, ha valaki bajban volt.

Egy alkalommal Eszenyi Enikő sugárzó arccal rontott be az öltözőmbe. Akkor hallottam először a Billy világáról. Enikő hosszan mesélt egy családról, melynek minden egyes tagja küzd a kommunikációval, ám a nyelvi kifejezés csorba mintáját csupán siket fiúkban, Billyben látják. Nem sokkal ezután, a következő évadban színpadra is került az én kis néma világom. Pontosabban Billy világa, hiszen nem ő néma, hanem számára néma a világ. Úgy érzem, rokonlelkek vagyunk Billyvel, pedig egészen más terhet rótt ránk a sors: én beszélni nem tudok, Billyt viszont a hallástól fosztotta meg az élet. Azt hiszem, ha Billy a valóságban is életre kelne, és találkoznánk, nagyon jól megértenénk egymást…

Péter és Vicus…

Az előadásban Telekes Péter játssza Billyt. Büszke vagyok erre a fiatal fiúra, hogy ilyen szépen, ilyen érzékenyen dolgozik. Partnernőjével, a kis Bata Évával mindketten csodálatosan megtanultak jelelni, amiben nekem – töredelmesen bevallom – régebben komoly lemaradásaim voltak. Nem volt rá szükségem, hiszen valahogy mindenki mindig értette a gesztusaimat és a mimikámat.

…titkos nyelven beszélnek

A jelnyelv tanár szinte naponta járt a Pesti Színházba, és a próbák után a büfében tanult Vicával és Pepével. Az első hetekben szégyenlősen nem mertem megkérdezni, bekapcsolódhatok-e ebbe a különös, némán gesztikuláló szeánszba, aztán szerencsére, ők maguk invitáltak színes társaságukba. Felejthetetlen élmény volt számomra az órák minden perce. Erika, a tanár gyönyörűen kifejező gesztusokat tanított nekünk.

De ezt az előadásban mindenki érti

Lebilincselve figyeltem az arcjátékát és finom kezeit jelelés közben – és már meg sem lepődtem, amikor megtudtam, hogy Erika maga is színésznő, csak ő jelnyelven játszik előadásokat….

Erika, a jelnyelvtanár gyönyörűen kifejező gesztusokat tanított nekünk. Lebilincselve figyeltem az arcjátékát és finom kezeit jelelés közben.

Vicáék gyorsan elsajátították az előadásban szereplő mondatok jelelését sőt, többet is. Egészen kedvet kaptak ehhez az új nyelvhez, és velem azóta is így beszélgetnek. Sokat nevetünk, amikor rátalálunk egy-egy új jelre, mellyel egyszerűen ki tudunk fejezni egy hosszú, bonyolult mondatot. Hatalmas öröm ez számomra, hiszen egy kicsit újra önmagam lehetek, s visszakaptam valamit, amit oly sok éven át nem élvezhettem.

Folytatás

Amikor a Jóemberre készültünk…

Dési Lujza - Vígszínházi naplóm

Szeptember elején az olvasópróbák megszokott díszlete fogadott minket. A színpadon terített asztalok álltak pogácsával megpakolva, s az évadkezdéshez hűen: szőlők hegyekben. Az olvasópróba megtöltötte a színpadot, hiszen mindenki kíváncsi volt a híres prágai rendezőre, Michal Dočekalra.

Bertolt Brecht Jóembert keresünk című darabjára készültünk, nagyon izgalmas szereposztásban, hiszen Enikő egyedüli nőként fog játszani az előadásban. Türelmetlenül vártam, hogy felolvassák a történetet, hiszen az új színrevitel, új fordítást is kiérdemelt magának, ám mindez még váratott magára. Michal hosszasan beszélt a drámáról, s mű kapcsán felidézett történeteit mesélte. Az anekdotáival körüljártuk Brechtet, a darabot, és Michal egy gyorsbeszédű tolmács segítségével mesélt a 20. század történelmének nagy kataklizmáiról, melyeknek én mind-mind tanúja és elszenvedője voltam. Meséltem is volna néhány érdekes történetet a háború előtti időkből, de ismert szokásomhoz híven – most is csak hallgattam. Bár néha odafordult hozzám egy-egy színész, s kérdőn rámnézett: „Így volt, Lujzika?” Én pedig bólintottam: „Sajnos…”

Persze magával Brechttel személyesen nem találkozhattam, pedig egyszer 1925 őszén kiutaztam Berlinbe meglátogatni Darvas Lilit, amikor Lili Max Reinhardtnál játszott Berlinben. Titkon abban a reményben mentem, hogy megismerhetem ezt a kis szemüveges, csúnya fiút, aki olyan nagyszerű verseket ír, de pechemre Brecht akkor épp Mannheimben volt valami poszt-expresszionista kiállításon. Lili és Max áradoztak Brechtről, és én már akkor tudtam, hogy a 20. század egyik legnagyobb alkotójáról beszélnek.

Sajnos ezt se tudtam elmesélni ott azon az októberi olvasópróbán, ahogy azt se, hogy rövidnek egyáltalán nem mondható pályafutásom során hány olvasópróbát ültem már végig azzal a kíváncsi izgalommal, amit egy szerelmes szívdobogásának ritmusa kísér: „Vajon milyen lesz ez a néhány hét, s milyen lesz a bemutató?” Hogy is mondjam, olyan ez, mintha az első randevún, teljes részletességgel elképzelnéd, milyen ruhában leszel majd az esküvőn…

“Sajnos, ezt sem tudtam elmesélni ott, azon az olvasópróbán…

Még az olvasópróbán bemutatták a látványterveket, és este, a színpad mellett elhaladtam láttam, hogy Martin díszlettervei hatalmas méreteket öltve megelevenedtek

Folytatás