GODOT – amíg csak élünk

1 Kocsi Elek Godot

Mindig el akarnak menni, de nem lehet: várni kell Godot-t. Az előadás végére azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem annyira kényszer, mint inkább az egyetlen lehetőség. Az utolsó lehetőség. Az ember él. Tehát, ezért, ennél fogva és ennek érdekében: várja Godot-t.

Egy fa és egy emberpár –a mindenkori Godot-színpadkép egy anti-paradicsomi állapotot vetít elénk. Két ember létezik itt: Estragon és Vladimir. Az első két ember? Vagy kettő az utolsók közül? A Katona színpadán Khell Csörsz díszlete a mindenség tengerében hánykolódó teknőcpáncélhoz hasonlatos játéktér, mely mintha a világteremtési mítoszokra is utalna. Bennem például a sumér – egyiptomi óriásteknőcöt idézi fel, melynek hátán éldegélünk így-úgy mi, emberek. Persze a modernebb elméletekre alapozva egyszerűen a bolygó egy darabkája is lehet az, ami itt egyáltalán nem szimbólumként, hanem nagyon is gyakorlatiasan működik. Nem telepszik rá a színpadi történésekre, mégsem lehet róla megfeledkezni, hiszen minden lépésre mozdul, s ahogy mozdulnak a szereplők, úgy tér ki rendre egyensúlyából, eppur si muove…

Kocsis Gergely, Elek Ferenc - Vladimir és Estragon, Godot-ra várva - fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Kocsi Gergely, Elek Ferenc – Vladimir és Estragon, Godot-ra várva – fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Estragon és Vladimir tehát Godot-ra várva ezen a héjdarabon próbál egyensúlyban maradni, s átélni mindazt, amit ember egzisztenciálisan és érzelmileg átélhet: kötődést, hitet, bizonytalanságot, és (pillanatnyi) biztonságot, félelmet, csalódást, reményt. Olyan egyformák, amilyen egyforma két azonos korú, nemű, helyzetű ember lehet, vagyis tökéletesen különbözők. Az írói csoda és a színészi lehetőség pedig az, hogy különbözőségük folytán sémákból emberré váljanak. Kocsis Gergely és Elek Ferenc legnagyobb színészi teljesítménye, hogy mire az előadás végén elhagyjuk őket, már emberek, személyes ismerőseink, akiket messze elkerülnénk, vagy éppen szívesen megölelnénk. Együtt érzünk velük és magunkat látjuk bennük. Még az sem zavar – pedig én mindig hiányolna szoktam – hogy nincs nő a darabban. Belátom, hogy nem lehet. Hiszen akkor a szerelemmel, gyermekkel jövő is születne, és „Mondottam ember…bízva bízzál.
Hát nem. Ez nem az Az ember tragédiája. De ha már Madách kísért, megláthatjuk Estragon gyengeségeiben ugyanazokat a feminin közhelyeket, melyeket ő Évába „írt bele”: Estragon a kövérkés, kényelemszerető fajta, a sodródóbb, az ösztönös-érzéki típus aki ha kell, tud esendőségével operálni, amint azonban módja nyílik rá, szereti átvenni az események irányítását társától. Vladimir vizelési problémáinak konkrét felemlegetése pedig lehet akár szarkasztikus utalás a férfi-sebezhetőségre is. Ők ketten tehát vannak, és ezt teljes erőbedobással csinálják. S hogy mi van rajtuk kívül, az nem érdekes. Többször előfordul, hogy kinéznek ránk, de nem látnak semmit. Nem azért, mert elvakítják őket a reflektorok, vagy mert a színházi illúzió tiltja, meglátni a közönséget. Azért nem látnak minket, mert „mert mi ők vagyunk már” . Ők a mi jelképeink, a humanoidok, akik minden emberit magukban hordoznak – miért is vennének tudomást bárki másról.

Folytatás

És a dereglye döcög…

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

 Goldoni! – az jó, pláne ilyenkor, télvíz idején, gondolom, kell az édes élet. És titokban még azt is, hogy talán csak nem fog egy lepukkant lakótelepen játszódni a darab.

Nem, Goldonival azt nem lehet. Ott elveri a port urán a sápítozó szépasszony, és éppúgy ellenállhatatlanok a becsapott bolondok, mint az agyafúrt nyerészkedők. Hát lássunk eget, zöldet, érezzük a tenger illatát, ez itt elvégre A nyaralás és  Goldoni, akit nem lehet csak úgy kifordítani, mint egy kesztyűt!

De lehet.

Bár nem lakótelepet látok, aminek örülök. Van (papír)mélység, a festett lankák között víz valahol és rajta hajó megy, kedélyesen döcögve. Van tér, igaz, csak hát-, van táj, igaz, csak – kép, sőt még állatok is kiegészítik a természeti idillt. Kitömöttek.

Persze mindennél fontosabb a történet és a szereplők, tudjuk, az ellenállhatatlanok, a találékonyak, a vérbők.

Itt vannak ők a színhelyen és tökéletesen adják a nyaralót. Görcsösen jól akarják érezni magukat és ezért értelmetlen erőfeszítéseket tesznek. Sok munkával nemszeretem viszonyokba keverik magukat, majd minden energiájukkal igyekeznek ezekből kikeveredni.

Ez a nyaralás. Ja, meg még a nagyon színes ruhák hasznosítása végre, melyekről azt hittük már, örökre a szekrényben porlanak el. De a déli fényben jól mutatnak.
Színes a tabló: narancsok, zöldek, sárgák, kékek. Idehanyatlanak, odarogynak. Mint egy Csehov, de sehol egy szamovár.

Nyaralás totálban- fotó Szalontai Ábel-Katona József Színház

És persze sehol az életenergia. Az mesteri, ahogy Goldoni-történet, Goldoni-figurák és közben a 19. század felesleges emberétől a ma embertelen emberéig játsszák el a humán skálát. Lehet, hogy Mohácsi János és Mohácsi István (Előbbi a rendező és a fivérek átírásában látjuk a darabot, meg kell adni, bravúros szöveg. Köze Goldonihoz alig, annál több hozzánk.), szóval lehet, hogy ráleltek a pillanatra – illetve arra a 24 órára, amikor az addig élni akaró emberiség úgy döntött, maga ellen fordítja a kétcsövű vadászpuskát. No please?

Mert ezek a figurák (hiszen aligha emberek ) nem élnek. Talán egy kétségbeesett próbálkozást még tesznek erre, hogy úgy csináljanak – kapóra jön ehhez persze a szex, a nagy kaland, amitől élni látszunk, adjunk a dolcevitának! Igen, ez talán 18.százados, goldonis, még ha fellinis, akkor is maradt benne némi poézis – ma már eddig sem mennénk az érzéki nyíltságban, meg a fizikai teljesítményben. Ettől nem lehet eltagadni legalább némi életenergiát, hiszen kell ahhoz találékonyság, hogy egy zárt térben tíz ember összevissza keféljen. Ha végvonagolva is.

Folytatás