Most fejeztem be a szétszóródott függönycsíptetők összeszedegetését… Bemásztam az ágy alá, a komód mögé, még a szőnyeg alá is bekotortam, de így se lett meg mind. Még jó, hogy nem túl raplisak a háziak. Ja, hogy miért is kellett szedegetni, igen-igen… Elmondom.
Amikor betereltem magamhoz az öt felajzott kant, békés tejecskézést vettem tervbe, azzal, hogy majd én leszek a rendfenntartó, ha nagyon muszáj. Ahogy befelé nyomultak, Jácintnak felcsillant a szeme, ahogy végigmérte Szergejt:
– Jé, te vagy a Cats from Hell frontmacsója!
Na, ezek innen már sima ügy – gondoltam, ahogy elnéztem Szergej kisimuló vonásait. Ha költői akarnék lenni, még azt is mondanám: ellágyult. Ez a front-ügy betalált. Jácint kétségkívül a Sötét Yukból emlékezett rá, de az is lehet, hogy Szergej saját lábon ilyen menő, hogy csak úgy megismerik.
– Ja-ja – bólogatott Jácintnak szerényen, és közben a bajsza alatt hevesen mosolygott.
– Én is szólóztam egy bandában, vagyis a legutolsóban, amivel próbálkoztunk – borult virágba az örömtől Jácint – csak aztán nem lett belőle semmi – hervadt le búsan. Tudod, olyan… tiszavirág-életű zenekar volt.
– Ismerem, ne is mondd – legyintett Szergej, a tiszavirág-életű zenekarok szakértője, aki fennen hangoztatta, hogy próbákra járni pokolian fárasztó és unalmas elfoglaltság, és mégis sok helyen rá akarták kényszeríteni.
…én meg életemben először olyan hálás voltam Szergejnek, hogy a kertben akar barátilag elbeszélgetni Pongráccal, és nem idebent, mint még soha.
Amíg ők ketten elmerültek e barátivá melegedett csevejben, és azt vitatták meg, hogy a Doghunters vagy a Kormikarma zúzósabb, Pongrác és két meghosszabbítása unottan elnyúltak a pamlagon, mogorván forgatták a fejüket, vagyis inkább a fejükben forgattak valamit mogorván, ez messziről látszott.