Párizsi pasik

Abody Rita - SormintaValahányszor elvetődöm Párizsba, mindig körülbelül tízszer annyira érzem magamat nőnek, mint idehaza. Azért van ez így, mert függetlenül attól, hogy hány éves vagyok, hány kiló és mit viselek aznap, ha kiteszem a lábam az utcára, előbb vagy utóbb udvarolni kezd valaki.

Legutóbb a bolhapiacon kezdett szívós rábeszélésbe egy afrikai népművészeti tárgyakat, faragványokat és szőtteseket árusító fekete fiú, aki legalább tizenöt évvel volt fiatalabb nálam, hogy mennék el vele kávézni. Mosolyogva elhárítottam, de nem tágított, szabadidőm és családi állapotom után érdeklődött, és miután botorul megvallottam, hogy szabad ember vagyok, végképp beindult: nem tudta elképzelni, hogy történetesen éppen régi tárgyakat van kedvem böngészni ahelyett, hogy röpke, felhőtlen kalandokba bonyolódnék.

Kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt.

Annak előtte pedig egy őszes, disztingvált úr vetett rám szemet az egyik ruhaboltban, gyöngéd, kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt. Míg a fekete fiútól egy szinte ajándékba kapott faragott kis bálvánnyal távoztam, innen egy szintén jutányosan nyert indiai lepellel – de nem ezért éreztem olyan jól magamat. Hanem a vágyakozástól. Miért nem képesek ezt nyújtani a magyar férfiak?!

Akadt egy olyan kalandom is, amely majdnem valódi veszélybe sodort. Hajnal volt, hazafelé készültem Budapestre, és ott álltam az utcán taxira vadászva gyermekem apjának párizsi lakása előtt, egy bevándorlók lakta negyedben. Ők ketten, a lányom és az apja, előző délután utaztak Kanadába. Elfelejtettük, hogy amikor el kell indulnom, még nem jár a metró. Tehát ott álltam a hajnali fél-sötétben, és hevesen kalimpáltam, de hiába, sehol egy taxi…

Hirtelen egy autó kanyarodott csikorogva elém a szemben levő sávból. Harmincöt körüli, enyhén arab jellegű, csinos fiatalember nyitotta ki az ajtót, és megkérdezte angolul, hova mennék, mert ő elvisz. Megmondtam, megállapodtunk az árban, beraktam a kofferomat és elindultunk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy más is lehet ez a felajánlás, mint a Magyarországon megszokott mellékes, egy kis feketefuvar. Mentünk a külvárosi utcákon, és a fiatalember kijelentette, hogy tulajdonképpen ingyen is szívesen elvisz, cserébe egy kis szerelemért. Megdöbbentem: de hát a fiam lehetne! Nem érdekes, bizonygatta ő vágytól fűtött hangon, tetszem neki, és csak az számít. És miközben fél kézzel kormányzott tovább, jobb kezét a combomra tette. Ráüvöltöttem, hogy álljon meg. Erre csikorogva lefékezett. Kiugrottam a kocsiból. Üvöltve közöltem, hogy egyetlen dolog érdekel, hogy elérjem a buszt, majd a repülőt, és ha ezt nem tudja megoldani, akkor hagyjon békét, mert rendőrt hívok! – Néptelen, hajnali utcasarkon álltunk, se közel, se távol senki. De a fiú megígérte, hogy odavisz, ahova mondom. Így hát beszálltam a kocsiba megint.

Folytatás