Fotó:Andy Rothwell, Flickr.com
Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell – jutott eszébe Stendhal a móló végén.
Csak ketten voltak, körülvette a férfi várakozó csendje.
Néhányszor találkoztak csupán, de mindannyiszor jólesett a másik odafordulása, közeledő szívdobbanása. Egyre részletesebben rajzolódtak ki egymás szemében, beszélgetéseik körvonalazták kettejüket. Együtt.
A január hosszan rémes – húzta el a száját, mikor kinézett a téli reggelbe a puhán meleg vackáról. Nem akarózott nekikezdeni a szerdának. Aztán persze előmászott, lemosta magáról az álommasszát, vitamint adagolt, evett-ivott, légcserélt. Ajtón-ablakon dőlt be a ropogós hideg, a télszag kiseperte a lusta langyot a szobasarkokból is. A pókok morcosan húzták magukra hálójukat.
Kabát-sapka-sál, s kilépett mikrokörnyezetéből.
Szürke-barna, fekete-fehér (igen-nem) – nézett körül, s örült, hogy legalább a kesztyűje piros.
Nincsenek színek. Rutin van. Még ez a szó is élettelenül fakó. Szürke járda, fekete aszfalt, tetszhalott fák, szigorú varjak, vijjogó sirályok, a ruhát vékonyan szeletelő hideg, míg el nem ér a húsig.
Hogy még ne munkával foglalkozzon, zongorafutamot dugott a fülébe, s ráfordult a patakpartra. A zene elszigetelte a város sürgető zajától, s hogy saját párája se homályosítsa a képet, visszatartotta lélegzetét. A felfelé araszoló nap lassan bontotta ki a patakot a jeges hó alól. Odébb aranyfóliával vonta be a zúzmarás sétányt.
Kifújta a levegőt, s könnyed léptekkel irányult a nap felé. Mellkasát kitárta a fény felé, s hagyta, hogy újra beinduljon a létkeringése.
Czékman Kata
Gyermeklelkűeknek porcukrosak a fák.
Gyomorbajosaknak szódabikarbónásak.
Függőknek amfetaminos – legenyhébb esetben.
Munkásoknak mészporos, cukrászoknak sütőporos.
Nővéreknek vattapamacsosan puha a táj.
Holle anyónak dunyhából-tollpihés.
Tisztaságmániásoknak korpás.
Pékeknek lisztes.
Telebendőknek darakása ül minden ágon.
Nekem meg sosemvolt hercegnők púdere porzik.
617 kalandjaiból
Hűűűűűűű, mennyi csodaszép virág! Asztaaaa! Ki küldhette őket? – lepődött meg 617, mikor belépett kislakása összes ajtaján. Csomagjait leszórva alaposabban rácsodálkozott a csokrokra. Ahogy hozzáért az 1ik virág áttetsző szirmához, az halkan pendülve letörött és szaporán peregve szana-szétgurult. 617 csak ámult.
Vizslatta a bokrétákat. Nem vázában álltak; eleve, nem álltak. Úszkáltak a levegőben, lassan ide-oda libegve, mint vmi tündérkertben. A fény csilingelve tört meg a szirmokon, 617 fülelt a csendes zsongásban. Már vélte is hallani, ahogy a tündérek titkos emberi vágyakról cseverésznek, s jót derülnek rajtuk.
fotó: Varga Viktor