A július gömbölyű volt, és úgy fénylett minden kis bogyón, mintha a teremtés ezen a nyáron ebbe a tökéletes, sötét-bíbor formába zárt volna bele mindent, ami fontos: fényt, illatot, ízt…
És valamit még, valamit – dobolt a fejében egyre, és ott, a létra középső fokán rögtön lüktetni is kezdett benne a ritmus – eccseresznye-kéccseresznye-mommegrózsám- íccerecce… IGYSZERETSZ-E – észre sem vette, hogy ezt már hangosan mondta. És aztán dudorászta egy kicsit, hisz ez hiányzott még, ütemre, dallamra nyújtózni egy távoli, fekete szem felé.
De csak az ágat tudta megragadni a kezével, mert a létra hirtelen megingott. Ugyanakkor azonban már érezte is, hogy valaki megtámasztja szilárdan.
– Nem lesz még elég? – kérdezte a létrát szorongató férje.
Ahogy lepillantott rá, azonnal el is vesztette szem elől a szemet – azt a kívánatosat. De nem volt még elég. Nem tudott a földön maradni, nem tudott elszakadni az édes golyóbisoktól, élvezte, hogy a hasán csurog, a bőrével érintkezve rögtön feketévé válik az édes lé, élvezte a telhetetlenségét, talán soha még ennyire. Minden porcikájában külön érzékelte a környezetét: a levelek savanykás por- és permetszagát, a gyümölcs feszes bőrének langyosságát, a fény bújócskáját a lombok közt. Magába feledkezett, vagy bele a világba – nem tudott különbséget tenni. Csak odaadta magát ennek az állapotnak, élvezve, hogy a többiek is segítenek ebben. Ezért nem zavarta, hogy négy szempár kíséri egész délután – a trióhoz ma nagyapa is csatlakozott. Minden lépését vigyázták, úgy érezték, ezekben a napokban már nem lehet magára hagyni.
bezárkózva a mindenségbe vele, akit vár,akivel kettejüknek megállt az időt
Hiszen bármikor megtörténhet. Ott állt a határon, bezárkózva a mindenségbe önmagával és vele, akit várt, és akivel nekik, kettejüknek megállt az idő. A nap mintha az égre ragadt volna már egy ideje, s a teljesség és bőség e délutánja után, bár besötétedett este, de a forróság nem múlt el. Éjjel lentről sugárzott vissza a fönti áldás, igaz, itt, nagyapa kertjében megszűrték a zöldek.
De vissza kell menniük a városba, az úttest fölött vibráló levegőben délibábosan tükröződő autók közé, a gyalogosok közé, akik most gyíkmódra osonnak a járdán árnyéktól árnyékig.
Bal keze a hasát karolta alulról, úgy lépegetett le a létrán, a másik karjával támaszkodva – ez a néhány hete rögzült, új mozdulata olyan volt, mintha külön hozná le a pocakját. Mintha félne, hogy az ölelés nélkül ott maradna az apró golyóbisok között gömbnek, óriásgyümölcsnek fönn a fán. Mintha óvnia kéne, nehogy elváljon tőle.
A karéjban álló családra nézett, a várandós időeltolódás szenvedőire, akik mind tőle vártak valamit. Valami produkciót, eredményt…
– Vigyünk haza is – markolt bele a cseresznyével telt kosárba, és a karéjban álló családra nézett, a várandós időeltolódás szenvedőire, akik mind tőle vártak valamit. Valami produkciót, eredményt… De lehet, hogy csak a hőség végét, a megkönnyebbülést. Mintha egy félig-áteresztő hártya zárta volna burokba, ő ettől is távol érezte magát. A többiek türelmetlenségétől, a forróságtól. Bár elmosódottnak érezte önmaga határait, mégis kiterjedés volt ez, nem beszűkülés: mindenben ott volt ő és őbenne ott volt minden. Nem akarta, hogy ez változzon. Nem akarta, hogy megzavarják.
– Ma inkább egyedül aludnék – mondta, és elégedett volt, hogy nem kapott vitatkozó-féltő választ. Befészkelte magát az ormótlan-nagy ágyba és tizenegykor már aludt is.
A cseresznyék ébresztették néhány óra múlva, félreérthetetlen gyomorcsikordulással. Nem vette zokon, valahogy természetesnek tűnt ez is, mint a délutáni mohóság következménye. A görcs elmúlt, még vécére sem kellett mennie, talán el is szenderült. Éppen fél óra telt el a következő fájdalomig, és akkor már tudta, szólnia kell a férjének. Megvárták még a harmadikat, és már szálltak is be a kocsiba.
