Toldi és animáció… ajaj, gondolom, ez valami gyerek-izé. Aztán szemben a színpadképpel erősen aggódni kezdek: hogy jön össze ez a költői világ a lecsupaszított buszmegálló-dizájnnal. De fenntartásaim és fanyalgásaim itt véget is érnek. Ahogy megszólal Csőre Gábor – Arany hangján, Miklós hangján, Bence hangján – már tudom: mostantól sok-sok évre „Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…”, ahogy ez a színházi élmény meghatározza.
Utólag bevallom, attól is féltem, hogy „ennyi szavalást” nemigen bírok el egy ültő helyemben. Pedig rutinos színházba járó vagyok, és lelkes versolvasó, ráadásul Arany-rajongó. De akkor is: tizenkét ének és mindegyikében van 15-20 versszak… Már csak megtanulni is! Igaz, ez olyan teljesítmény, amit meglesni magában is érdekes. Vajon mit látott benne a színész, minek ez neki? Mi idéznivaló van a lovagi hősiességen ma? Közöd? – ahogy mondanánk, csak úgy, hétköznap.
Akármi is izgatta a színészt, Csőre Gábort az Arany műben, és akármi is érdekelte a rendezőt, Paczolay Bélát, biztos, hogy minden mondat, ami a Pesti Színház előadásán elhangzott, érvényes volt és érdekes. Hogy szép is, azt mondanom sem kell. Úgy ringatott, ha akart, lírai bölcsőben, úgy dobált máskor, drámai hullámverésben és úgy elámított gyakran egy-egy bölcs, vagy csillogó képpel, párhuzammal, ahogy csak az Arany szöveg tud. Az a bizonyos szöveg, mely szerzőjének rögvest országos elismertséget hozott, s mint tudjuk, még ennél is nagyobb „pályadíjat”: Petőfi barátságát.
És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam újságot – fotó:Dömölky Dániel
De akármilyen zseni volt is Arany, csak távolból tisztelt klasszikus maradna, ha nem tennék hozzá a színházi estéhez az alkotók, amit hozzátettek azért, hogy látvány, élmény is legyen ez a másfél óra, és hogy egyetlen percünk se legyen unatkozni. A látvány, melynek csak egyik, bár meghatározó eleme Csáki László animációja, úgy simul a szöveghez, mint gallér a kabáthoz: díszít, ha kell, kiegészít, kinyitja, vagy bezárja a fantáziánk alkotta teret. Csillagokat fest, melyekkel kedvére játszik Toldi, vagy éppen stilizáltan idézi meg a fújtató bikát, melyet kép mivoltában konkrétan, saját kezével tud megragadni az élő szereplő – csúcspontra juttatva ekként a feszült jelenetet. Ezt a bravúrt árnyjáték-formában produkálják a farkaskalandban is – oda sem mertem nézni, annyira elhitető erejű volt!
Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála – fotó: Dömölky Dániel