Ma elszaladtam meglátogatni Bogumil urat, mert Henriett, aki szegről-végről rokona, arról számolt be, hogy nincs jól öreg barátom. Kínozza a köszvény, fájnak a lábai, és nagyon sokat prüszköl.
Körülnéztem a kertben, mit vihetnék neki gyógyírként, de az igazán jó orvosságok még nem bújtak ki a földből – se az ökörfarkkóró, se a zsázsa, se a kakukkfű. Találtam viszont egy kis lósóskát, borostyánból meg bőven van a környéken, így hát felnyaláboltam, amennyit csak tudtam, és átkocogtam vele az Ezredes utcába. Olyan pompás tavaszillatot éreztem útközben, hogy innentől kezdve már nem csalhat meg a szimatom: vége a télnek! Szemközt a Kis-Svábhegy egy-egy foltja már szinte át is váltott szürkéről zöldre, csak a rigófüttyöt hiányoltam még hozzá.
Bogumil úrhoz érve bezörögtem az ablakon, ott, ahol tudtam, hogy üldögélni szokott: a belső párkánynál. Most nem volt ott, de a kopogásra hamarosan megjelent, és befelé integetett. Ez azt jelentette, mehetek bátran. (Nem mindig alkalmas a látogatás, a háziak kényes népek, és nem kedvelik a bejelentés nélküli látogatókat.) De most távol voltak, és mi nyugodtan kibeszélgethettük magunkat.
Henriett elfecseghette, hogy jövök, mert Bogumil úrnak úgy ki volt fényesítve a pofaszakálla és a bajsza, és olyan szépen rendbe volt rakva teljes arcszőrzete, hogy nem volt kérdés: látogatóra készült. Azt is tudtam, hogy miattam glancolja ki ennyire magát, mert bár erősen adott a megjelenésére, de a bajuszvixolás nem dukált akárkinek. Mindazonáltal, tényleg gyengélkedett. Azért nem találtam a megszokott helyén sem, mert már inkább a kényelmesebb díványt választja a pihenéshez, s most még ez a szép napsütés sem csábította ki a kertbe, a kedvenc karosszékébe. Felajánlottam neki, hogy elkészítem a főzeteket, mert igen rekedt volt, de azt mondta, inkább maradjak végre nyugton és meséljek, mert kevés hír jut el hozzá mostanában.
Hát, én elmeséltem a múltkori kalamajkát, hogy egyszerre jutottam eszébe az összes pernahajdernek, akik képesek voltak ott zsinatolni a ház előtt.
– Én nem csodálom – kacsintott Bogumil úr azzal a szemével, amivel egy kicsit jobban látott –, nekem is ott lett volna a helyem.
Ezen nevetnem kellett, mert ha nagy kujon volt is fiatalkorában, és nekem még most is folyton udvarol, de csak tréfából teszi, és nehéz volna elképzelni ilyen megvadult macsótársaságban.
– Ne nevess, amíg nem tudod, kivel ülsz szemben – húzta fel a szemöldökét Bogumil úr, és hosszas torokköszörülés után belekezdett egy történetbe. (És én pont ezekért szeretek annyira nála lenni!)
– Ifjúkoromban lakott a közelben egy csodálatos művésznő, Mirike. Miranda volt a teljes neve, de ezt nem szerette, és mindenki Mirikének szólította. Műkedvelő színésznő volt, maga tanulta ki a mesterséget; istenadta tehetségként nem kerülhette el a sorsát. Társulathoz sem csatlakozott, kizárólag önálló esteket adott: énekelt, táncolt, szavalt, áriázott – ha tudtuk, hogy fellép, zsúfolásig telt a raktárban berendezett színház, és nem csak a környékbeliek tolongtak, de még két kerülettel odébbról is érkeztek. Főleg hímközönsége volt, abból is vagy ötven megveszekedett rajongó: Mirike megbabonázta a népet.
Főleg hímközönsége volt, abból is vagy ötven megveszekedett rajongó: Mirike megbabonázta a népet.