Ne fázzatok meg, szíveim, ha jönnek a hidegebb napok – én már ebben a langyos őszben is ágynak estem. Ki sem mozdultam a kuckómból vagy két hétig, onnan lestem, milyen szépen, lágyan érnek földet ezek a pompázatos őszi falevelek.
Azért minden betegségben, ha nem nagyon komoly, van egy iciri-piciri jó is. Nekem ilyen volt, hogy meglátogatott az anyukám. Amúgy ritkán találkozunk, bár ő is Budán lakik, csak egy kicsit közelebb a Dunához, a Gül baba utcában. Én is oda születtem, igen népes családba, és ezen nem csak a testvéreim számát értem, de valamennyi nagynéninket, nagybácsinkat, keresztpapát és keresztmamát, ángyot, sógort, komát, vejet, akik, ha nem is mind a mi házunk körül sereglettek, de a szomszédban, meg kettővel odébb, meg hárommal lejjebb egészen biztos, hogy rokonokra bukkantunk. Őszintén szólva, a rokoni szövevényeket én nem is igazán tudtam számon tartani, a nagymamám volt az, aki kívülről fújta, hogy Tódor bácsi a testvére Mica néninek, aki pedig Cilike és Kornél lánya, akiknek féltestvéreik Rozi, Franci és Csepi. Arról nem beszélve, hogy a mi népes kolóniánk egy-egy lazább szállal összekapcsolódott más népes kolóniákkal. (E lazább szálakat általában családunk kalandkedvelő, nagyobb kóborlásokat hajszoló hímjei jelentették, akik, miután betöltötték kolónia-összekapcsoló küldetésüket, fel is szívódtak valahol a város forgatagában, és már csak a családi legendárium őrzi a hős – vagy gaz- tetteik soráról szóló meséket.) A nagymamám az efféle mesék tárháza volt, nagyon szerettem esténként hozzá bújva hallgatni, hogyan pödörte meg Franci bácsi a bajszát, amikor kiperdült Klemi néni elé és kackiásan azt mondta: „Klemike, a mancsocskája nekem a világ! Adja-e vagy sem?”
A Gül baba utcában réges-régi, műemlék macskaköveken lépkedhettek. Ez a gesztus a városvezetéstől engem mindig nagyon meghatott, hogy műemlékké tették, csak mert mi használjuk.
Épp ezért a nagymamám felől érdeklődtem először anyukámtól, és ő megnyugtatott, hogy mindenki jól van, sőt nagyon várják, hogy egyszer elnézzek már feléjük. Egy kicsit elszégyelltem magam, mert csakugyan nem volt más okom a lustaságon kívül, hogy nekivágjak már a Gül babának, amit feltétlenül ajánlok egyszer nektek is, mert csodákat láthattok ott. Túl azon, hogy réges-régi, műemlék macskaköveken lépkedhettek (ez a gesztus a városvezetéstől engem mindig nagyon meghatott, hogy műemlékké tették, csak mert mi használjuk), de Buda legmeredekebb utcáján kapaszkodhattok fel a Rózsadomb oldalában, s ha a fújtatás-szuszogás közben néha hátrafordultok, pazar látvány tárul majd a szemetek elé.