Miért ideges a polgármester? Városa virágzónak látszik, a fürdő, melyet a környék forrásai táplálnak, egy aranybánya, mindenki gazdagodik. Legfeljebb hiúságát borzolhatja, hogy öccse, a fürdőorvos valami csekély részt magának is vindikál a dicsőségből, mondván: az ő ötlete volt, hogy a város javára hasznosítsák a gyógyvizeket. A vezető azonban biztosnak érezheti hatalmát: ő építette meg mindazt, amiből élnek, és amiből, íme: dől a lé …
Ibsen, a polgár vendégeskedik A nép ellensége című drámájával a Katona Színpadán. Ibsen, a polgár megmutatja nekünk, milyenek vagyunk mi, mai polgárok. Itt, helyben.
Peter Stockmann, a polgármester Kulka János alakításában démoni. Simulékony okosságával képes zsebrevágni minket, de kisstílű hiúságától vezéreltetve mindvégig félelmetes: bármi kitelik tőle. Az öccsét, a folyton izgő-mozgó, tennivágyástól kirobbanó doktor Tomas Stockmannt Fekete Ernő úgy vezeti elő, hogy magunk is kedvet kapunk betérni egy kis baráti beszélgetésre a nagyszívű, de kissé hebrencs férfi házába, ugyanakkor nem valószínű, hogy tőle kérnénk tanácsot, mibe fektessük megtakarított pénzecskénket. Idealista, muszáj szeretni, de félő, hogy amikor szertelen mozdulattal magához öleli a világot, leverheti véletlenül akár a napot is az égről, és akkor mi melegít majd minket…? Viselkedése nélkülözi a gyakorlatiasságot, egyedül az igazság érdekli, legyen az természettudományos, vagy társadalmi. Ibsen nyelvén: „a tudomány embere”, mi úgy mondanánk: értelmiségi, az ehhez a fogalomhoz (vajon csak hajdan?) kapcsolódó kötelező fantáziával és felelősségérzettel.
Fekete Ernő, doktor Stockmann és Kulka János, Stockmann polgármester – fotó Szilágyi Lenke
Szigorú és következetes szerepelemzés eredménye lehet ez a két figura. Mindkettejüknek el kell érniük, hogy érveik hatása alá kerüljünk, mi, akik csatájuk tanúi vagyunk, hiszen csak így jöhet létre bennünk valamiféle kognitív disszonancia: már önmagunkkal sem értünk egyet, nem tudjuk, mit higgyünk, mit nem, melyik oldalra álljunk…
Így éreznénk, ha csak a két Stockmann vitáját hallanánk. De konfliktusuk ereje felszítja az ellentéteket mindenütt: hallatja hangját a nép, érvényesíti befolyását a média, s színre lép a becsületére kényes, racionális polgár képviselője is, Aslaksen, a nyomdatulajdonos személyében.
Mielőtt azonban ők összecsapnak, módunk van nézőként magunkévá tenni a legszűkebb közösség, a család szempontjait is – és bizony már itt sem könnyű állást foglalnunk.
A Stockmann család: Rezes Judit, Pálos Hanna, Fekete Ernő, Bezerédi Bendegúz – fotó:Szilágyi Lenke
Az após, a vízszennyezésben érdekelt, gazdag tímármester panamára biztatja Tomast, lánya, Katrine, a feleség pedig biztonságukat, sőt az életüket félti. Rezes Judit játékát élvezhetjük e szerepben, s ő az egyik záloga, hogy nem példázatnak, hanem igazi drámának érezzük, ami a színpadon zajlik: puritánul, egyetlen hatásvadász hangot sem használva játszik a legszélsőségesebb érzelmek húrjain: az odaadástól az érvelésen, majd az elkeseredésen, haragon át egészen a megadásig. Ott kint, a férfiak terepén a harc, itt bent, a családban a tragikus következmény: „dől a lé” és elmossa a következő nemzedékek jövőjét.
