GODOT – amíg csak élünk

1 Kocsi Elek Godot

Mindig el akarnak menni, de nem lehet: várni kell Godot-t. Az előadás végére azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem annyira kényszer, mint inkább az egyetlen lehetőség. Az utolsó lehetőség. Az ember él. Tehát, ezért, ennél fogva és ennek érdekében: várja Godot-t.

Egy fa és egy emberpár –a mindenkori Godot-színpadkép egy anti-paradicsomi állapotot vetít elénk. Két ember létezik itt: Estragon és Vladimir. Az első két ember? Vagy kettő az utolsók közül? A Katona színpadán Khell Csörsz díszlete a mindenség tengerében hánykolódó teknőcpáncélhoz hasonlatos játéktér, mely mintha a világteremtési mítoszokra is utalna. Bennem például a sumér – egyiptomi óriásteknőcöt idézi fel, melynek hátán éldegélünk így-úgy mi, emberek. Persze a modernebb elméletekre alapozva egyszerűen a bolygó egy darabkája is lehet az, ami itt egyáltalán nem szimbólumként, hanem nagyon is gyakorlatiasan működik. Nem telepszik rá a színpadi történésekre, mégsem lehet róla megfeledkezni, hiszen minden lépésre mozdul, s ahogy mozdulnak a szereplők, úgy tér ki rendre egyensúlyából, eppur si muove…

Kocsis Gergely, Elek Ferenc - Vladimir és Estragon, Godot-ra várva - fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Kocsi Gergely, Elek Ferenc – Vladimir és Estragon, Godot-ra várva – fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Estragon és Vladimir tehát Godot-ra várva ezen a héjdarabon próbál egyensúlyban maradni, s átélni mindazt, amit ember egzisztenciálisan és érzelmileg átélhet: kötődést, hitet, bizonytalanságot, és (pillanatnyi) biztonságot, félelmet, csalódást, reményt. Olyan egyformák, amilyen egyforma két azonos korú, nemű, helyzetű ember lehet, vagyis tökéletesen különbözők. Az írói csoda és a színészi lehetőség pedig az, hogy különbözőségük folytán sémákból emberré váljanak. Kocsis Gergely és Elek Ferenc legnagyobb színészi teljesítménye, hogy mire az előadás végén elhagyjuk őket, már emberek, személyes ismerőseink, akiket messze elkerülnénk, vagy éppen szívesen megölelnénk. Együtt érzünk velük és magunkat látjuk bennük. Még az sem zavar – pedig én mindig hiányolna szoktam – hogy nincs nő a darabban. Belátom, hogy nem lehet. Hiszen akkor a szerelemmel, gyermekkel jövő is születne, és „Mondottam ember…bízva bízzál.
Hát nem. Ez nem az Az ember tragédiája. De ha már Madách kísért, megláthatjuk Estragon gyengeségeiben ugyanazokat a feminin közhelyeket, melyeket ő Évába „írt bele”: Estragon a kövérkés, kényelemszerető fajta, a sodródóbb, az ösztönös-érzéki típus aki ha kell, tud esendőségével operálni, amint azonban módja nyílik rá, szereti átvenni az események irányítását társától. Vladimir vizelési problémáinak konkrét felemlegetése pedig lehet akár szarkasztikus utalás a férfi-sebezhetőségre is. Ők ketten tehát vannak, és ezt teljes erőbedobással csinálják. S hogy mi van rajtuk kívül, az nem érdekes. Többször előfordul, hogy kinéznek ránk, de nem látnak semmit. Nem azért, mert elvakítják őket a reflektorok, vagy mert a színházi illúzió tiltja, meglátni a közönséget. Azért nem látnak minket, mert „mert mi ők vagyunk már” . Ők a mi jelképeink, a humanoidok, akik minden emberit magukban hordoznak – miért is vennének tudomást bárki másról.

Folytatás

KABRIÓ

Balázsy Panna - RSVP

Molnár Gabi korábban már írt erről az előadásról egy rendkívül igényes, átgondolt mimind- es anyagot, melyben méltatta a Katona bátorságát és merészségét, hogy meg meri mutatni a gyerekeknek, milyen a világ napjainkban.

http://www.egeszsegtukor.hu/mimind/jo-szinhazak-jo-embert-keresnek/#more-1303

Az alábbi kitörést rögtön az előadás után, felindultságomban írtam, majd elolvastam a darab kritikáit. Meglepett, mennyien szerették. Gabival később hosszasan beszélgettünk arról, milyen másképp látjuk ugyanazt. Bizonyára fontos szempont, hogy Gabi gyerekei már nagyok, én pedig még a kisgyermekes óvó-védő korszakomban vagyok.

Csemegének tűnt. Imádom Parti Nagy Lajost, csavaros poénjait és éles meglátásait. Nagyra tartom Ascher Tamás rendezői munkásságát és szeretem a Katonát. Ez a hármas csak jó lehet. Még akkor is, ha a Pinokkió meséje nem tartozik a kedvenceim közé.

Pinok Karcsi (Haumann Péter) és Pinokkió (Keresztes Tamás) – fotó Szilágyi Lenke

Hm, érdekes. Matiné időpontokban adják a darabot. Parti Nagy Lajos és a gyerekdarabok? Inkább mégsem visszük el a 9 éves nagylányunkat. Ha jó, legfeljebb eljövünk még egyszer. Decemberben megnyílt a Katona teljesen átalakított előtere. Nagyon trendi lett, amolyan romkocsmás, eltűnt az ódivatú büfé és a ruhatáros nénik. Helyette saját szekrényt választhat mindenki, saját kulccsal, és megszűnik a sorbanállás. Sokkal hatékonyabb és gyorsabb, egyedül az a gond, hogy a nagykabátos szekrények elfogytak, ezért a kiskabátosba gyömöszöljük a nagykabátot. Nem tetszik mindenkinek a lepusztított külső, a falak úgy néznek ki, mintha nem lenne befejezve a renoválás. Nekem bejön, de a színházat szent helyként istenítőknek ez kissé szentségtörésnek tűnik. A könyvesboltban beindult a merchandising. Lehet kapni Fullajtár Andreás meg Nagy Ervines táskát, van Ascher-féle köhögés elleni cukorka () meg rengeteg Pinokkiós könyv, dia, ésatöbbi.

Kezdődik az előadás. A nézőtér tele van gyerekekkel.

Folytatás

’pintérbéla’

 Balázsy Panna - RSVPCsákányi Eszter az Andrássy út egyik kávézójában ült, az utcára kirakott asztalnál. Kavargatta a kávéját. Boldogan mesélte, hogy látta Ascher Tamás Ványa Bácsi rendezését New York-ban, és azt is, ahogy Meryl Streep irigykedett a világot jelentő deszkákon álló kollégáira. Ha meglátom, mindig tudni szeretném, milyen darabban játszik, amit még nem láttunk. Izgalom volt a hangjában, ahogy elárulta, hamarosan premierje lesz a Pintér Béla Társulat 42.hét című előadásában. Övé a legtöbb szöveg. Ő lesz Dr. Virágváry Imola.

 

Szeretem, amikor a sok értelmetlen email között felbukkan a Pintér Béla Társulat havi hírlevele, mert ez azt jelenti, hogy megint lehet menni a Szkénébe.
Van abban valami egészen eredeti, ahogy leparkol egy csomó pintérbéla rajongó a Műegyetem méltóságteljes és irdatlan méretű épülete előtt némi szlalomozás után a ki tudja mióta ott terpeszkedő négyes metró lezárt területénél, aztán elhaladunk a lift mellett és gyalog felmászunk a hatalmas lépcsőn a másodikra. Letesszük a kabátot, és valamilyen stratégiailag fontos helyen álldogálunk, abban a reményben, hogy a két bejárat egyikén sikerül még idejében bejutnunk, hogy az első sorokban egymás mellé tudjunk ülni.

A kicsit klausztrofóbiás terem minden alkalommal zsúfolásig megtelik, a végén még párnákat is kapnak a kint rekedtek, és ülnek, ahová tudnak. Ismerős mindig van, félismerős még több, meg egymás méregetése.
Aztán csend, sokszor muzsika és nyerítő röhögés. A színpadon ott van az egész élet. Egy darabba sűrítve.

42 hét – Csákányi Eszter és Thuróczy Szabolcs (fotó Mészáros Csaba)

 

Quitt László, Csákányi Eszter, Enyedi Éva és Stefanovics Angéla a darab egyik kulcsjelenetében (fotó Mészáros Csaba)

Friedenthal Zoltán, Quitt László, Thuróczy Szabolcs, Stefanovics Angéla (fotó: Mészáros Csaba)

A művészet ösztönös, zsigeri dolog. Ami tetszik nekem, nem biztos, hogy tetszik másoknak. Nem lehet magamra erőltetni egy művész vagy alkotás imádatát, ha azt csak sznobizmusból teszem, unni fogom, kiszáll a gondolataimból. Aztán hirtelen ott terem.

Folytatás

Jó színházak jó embert keresnek

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

Egy olyan világban, ahol a sajtó nem volt szabad, sőt még csak plurális sem, tehát semmi valódit nem mondott a társadalomban zajló folyamatokról, a színház egyik csodája volt, hogy megmutatta, átéreztette velünk: ez van, ebben éltek, ilyenek vagytok.

Már fölnőtt egy generáció, melynek ez az élménye hiányzik, nem éltek még a hetvenes – nyolcvanas években. Mire megszülettek, a cselekmény áttevődött a politikai színtérre (!) és a színház egy időre elvesztette ezt a közfunkcióját. Lehetett szép, lehetett művészi vagy szórakoztató, de többnyire nem volt igazán fontos az, amit mutat, és ahogy mutatja.

A múlt héten két olyan bemutatót is tartottak azonban Budapesten, melyeknek ereje és üzenete nem hagyhat senkit hidegen, aki a 2010-es években erre mifelénk él. A Vígszínház már a szerző választásával is üzen: Brecht a világháborúval tetőző társadalmi összeomlás idején írta darabját, melynek maga a címe is – Jó embert keresünk – olyan békebeli naivitással provokál, hogy már csak a hangszíne miatt is messze kicseng a csatazajból. A Katona pedig veszi a bátorságot, és családi színházként hirdeti a Pinokkió mai átiratát.

Haumann Péter, mint Repedtorr (Pinok Karcsi) és fia, Pinokkió szerepében Keresztes Tamás (fotó Szilágyi Lenke)

Komoly dolgokról van szó a színpadon, mai dolgainkról. Értőn, beleérzőn és tehetségesen, a színház legnemesebb eszközeit használva, még véletlenül sem lépve az aktualizálás csapdájába. Művészet szól emberekről, embereknek.

A színházi (etikai? társadalmi?) konfliktus azonban már rögtön itt előadódik: kik azok, hol vannak az emberek? Jó, jó a hősök kora lejárt: de az embereké is? A mi emberünk vajon a „halmozottan hátrányos” Pinok Karcsi (aki a romantikus Gepetto helyébe lépett), az öreg, akinek annyi múltbeli és mai bűne között az egyetlen felcsillanó reménye a fabábu-kisfiú, akit emberré faragna? Vagy Sen Tében higgyünk, a prostituáltban, aki olyan hülye, hogy másoknak akar segíteni, amikor magán se tud? Megdöbbentett, hogy ennyi invenciózus alkotó Budapest két fontos színházában, egy időben ennyire hasonlóan gondolkodott. Mikor a világ pénzről, hitelről, nyereségről, politikáról szól, ők embert keresnek. Ez sem véletlen nem lehet, sem elhanyagolható. Ahogy az sem volt magánügy, amikor 1937-ben József Attila így írt: „Atyát hívtál elesten/ embert, ha nincsen isten/, s romlott kölkökre leltél/…” Atya, rossz kölkök, tehetetlen istenek… itt vannak újra, a mai színpadon.

Hát tényleg itt tartunk ismét?

Folytatás