A Szerelem című film végén az idős házaspár elárvult lakásában ül a lányuk. Tudja, most ő következik, hogy számot adjon az életéről. Hozzá hasonlóan von mérleget Diane Keaton is a most megjelent visszaemlékezéseiben. Amikor önmagáról szól, akkor a korábbi nemzedékekről is beszél. És a következőről, két gyerekéről, akiket ötvenen túl fogadott örökbe.
Jean-Louis Trintignant, Georges szerepében
Régóta tapasztalom, hogy a legszebb filmek nem szólnak semmiről. Éppoly eseménytelenek, mint az élet hétköznapjai, és mégis éppolyan határozott nyomot hagynak. A végzetes következményekhez vezető történés eredhet akár egy nyugodt, nyári délutánon, amikor a megérdemelt pihenést, mint az élet egyik apró adományát élvezzük – aztán kiderül, akár hónapok múlva, hogy akkor mondták ki fölöttünk az ítéletet, éppen akkor változott meg valahol valami végképp. Márainak vannak ilyen gyönyörű, egyszersmind borzongató leírásai, melyeknek megfilmesítése rendre nem is sikerül: azt a feszültséget, a közeli jövő rémei által determinált jelen baljós szépségét, amit ő tud szavakba önteni, ritkán adják vissza a képek és a dialógusok.
A Szerelemmel egy osztrák művésznek sikerült egy ideális Márai-adaptációt csinálni. Amiben alig történik olyasmi, amit ne tudnánk előre, mégsem unalmas egyetlen pillanata sem. Igaz, pontos, hiteles és szép. (Az osztrák Michael Haneke rendező és forgatókönyvíró művének természetesen nincs köze Máraihoz. Legföljebb a stílusának, kifejezésmódjának. E filmjével idén a második cannes-i Arany Pálma díjat nyerte.)
Mindannyian úgy érezzük, tele vagyunk jó és rossz tapasztalatokkal a szerelemről, szeretetről. Van, aki nagyon ért hozzá: igazoltan, hiszen sokat szeretett. Van, aki egyet szeret. Ha az illető túléli, még profitálhat is belőle. Van, aki minden szeretetét csak gyűjti, gyűjti: hogy majd valakinek, aki érdemes rá, fölajánlja. Többnyire képesnek érezzük magunkat a szerelemre és többnyire át is éltük már. De hogy tetteinket mennyiben határozza meg – talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, kevéssé. Vannak az életnek szakaszai, amikor szerelem motiválja fontos cselekedeteinket. Az öregség nem tűnik ilyennek. Anne és Georges története bebizonyítja, hogy létezhet ilyen, szerető öregség, és ha a szeretet nevében cselekszünk, nincs életkori és erkölcsi gát, ez maga a határtalanság.
George és Ann szeretik egymást. Erre azonban már maguk sem gondolnak, hiszen legalább ötven éve házasok, napi rutinjuk nem a szerelem körül forog. Mit kérsz reggelire? Elzártad-e a vízcsapot? Felhívott-e a héten a lányunk? …témáik nem súlyosabbak ezeknél.Mindig történik valami és soha nem történik semmi. A végzetes agyvérzés is úgy esik meg, mint a mindennapok része. És az orvosi kudarc is. Míg Anne kórházban fekszik, lányuk az apját látogatja meg otthon, beszámol neki férje legújabb kalandjairól, s azt sem titkolja, mennyire fellélegzett, hogy huszonéves fia immár a saját életét éli, többé nem felelős érte. Nem téma, hogy az anyja megkezdte hosszú haldoklását. Még nem érzékelik. Még nem tanultak meg együtt élni a ténnyel. Tényleg így történik: a baj pillanatában még fogalmunk sincs arról, hogy mostantól minden más lesz. Próbáljuk lokalizálni, eltávolítani magunktól. Igen, valaki ott a kórházban nem tud többé lábra állni, mi azonban itt, a régi lakásban folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk.