Angyalok jönnek, angyalok mennek

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Kegyelmi pillanatok mindnyájunk életében vannak. Talán amikor ismét eggyé válik a világtöredék, és velünk vannak az angyalok. A versben ahhoz a pillanathoz érkeztünk azonban, amikor elmennek.

Almát kínálsz nekik, mikor megjönnek – más nincs a háznál – és picire húzott angyalságukat csodálod. De nem sokáig gyönyörködhetsz bennük. Menni kell.

Giotto angyalai – a születés kegyelmi pillanatában is
ott vannak (forrás: mariaut-del.blogspot.com)

Tudom, önkényesen helyettesítem be az angyalokat a felnövő gyermekekkel, de hát nekem ezt mondja most a vers. Hiszen ahogy a gyerek, az angyal is „vendég a háznál”. Mikor jönnie kell, jön, mikor itt van, örülni lehet és dédelgetni kell, amikor pedig elmegy: elengedni. Az én értelmezésemet erősíti a költő néhány apró, angyal-jellemző szava. Tehetséges, művészi hajlamú lehet Ariel, hiszen karénekes. Rafael kötelességtudó, nem lehet eltéríteni. De megy Gábor is, a pelyhesállú kamasz. Alig nőtt ki a gyerekkorból, lépései, mint a hirtelen növő fiúké, ingatagok. Talán Mihály a kedvenc, a vörösderes hajú, aki máris férfias: látod benne a leendő apát. Igen, én anyaként látom őket. Szükségem van egy angyalszakértőre, hogy angyalságuk minéműségét is értsem.

R.Kövér Balázs, angyaltanácsadó, a Nők Lapja Café asztrológusa

Elolvasta a verset (itt az első két rész következik most) és kommentárokkal látta el R. Kövér Balázs, angyaltanácsadó, a Nők Lapja Café asztrológusa.

Nemes Nagy Ágnes
A LOVAK ÉS AZ ANGYALOK

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.

Elvermelt almát adhatok.

Ki küldött vajon vigaszul?

Itt egy jonatán, egy batul.

Féltem nagyon, hogy a szemöldök-

fában homlokkal összetörtök,

és tört angyalt hogy ápolok?

Be szerencsével jártatok!

Mint a petróleumlángot, kicsinyre

húztátok angyalságotok.

 

Mennek

Először fölkelt Áriel,

aki a karban énekel.

Azután fölkelt Rafael.

Ne menj még, kérlek. – Menni kell.

Az ifjúságtól, lustaságtól

hullámos-léptű, lassú Gábor

indult aztán. – Ne menj. – Az arca

pelyhes volt, mint a fűzfabarka.

Utolsónak maradt Mihály.

Vasderes-színű tüske-hajjal,

mint az apák, ez olyan angyal.

– A csuhád csücskét megfogom,

az alma kásás volt, tudom,

de nincs más, nincs más, nincs – megállj!

És mégiscsak elment Mihály.

Folytatás

Ki jön hozzánk karácsonyra? – Lovak és angyalok

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Soha így még nem éltem az Adventet, soha nem vártam így, egész valóval, teljes testtel, önfeledt gyereklélekkel. Soha? Máris hazug a mondat. Hiszen két gyerekem van. Legalább kétszer vártam hát így: egész valóval, teljes testtel…

Az egyiket ugyan forró nyárban: kíváncsisággal, aztán félelemmel, újonnan ébredt felelősséggel – hiszen az első volt. De a másik, a kislány éppen karácsony előtt fordult fejjel a szülőcsatornába. Akkor lett súly, akkor pocakot, lábat nyomó valódiság, amikor kétéves leendő-bátyja után rohantam volna, birkóztam, hancúroztam volna, de bent a gyermek-teher kint a tél súlya nyomasztott – nehéz voltam, idétlen, esetlen, vánszorogtam az idővel: „Ó, jössz-e már?”

Igen, ehhez a régi várakozáshoz hasonlított a mostani. Megint gyermeket, igaz, azóta már felnőtt gyermeket. És a második után megint az elsőt vártam.

Olyan kor ez most, olyan ország, hogy sokan vagyunk így, anyák. Olvastam, megkönnyeztem Török Monika írását külföldre induló gyermekéről http://nepszava.com/2012/09/velemeny/torok-monika-elment.html Ugyanez volt a motívuma az íróiskolánkban készült egyik műnek Csikós-Török Zsuzsától. Nem tudok egyikük szavainál sem többet, sem jobbat: mindent megírtak, éppen úgy, ahogy én érzem. Ahogy mi érezzük, anyák, akiknek húszéves reménységei most a távolban próbálnak szerencsét, igyekeznek megkapaszkodni.

De Simon visszajött. És nekem róla szólt az Advent. És a versek, melyeket csokorban akartam átadni nektek, hogy továbbfényesítsék a karácsonyt – most a versek is róla szólnak. Róla és a többiekről – akik visszajöhetnek. Mert vannak.

Ha másban nem is, az angyalok szerencséjében bízhatunk. Nehéz időkben kicsire húzzák magukat – takarékos lángocskák, láthatatlanok szinte, de a meleget és a fényt őrzik azért.

Fogadjátok hát szimbolikusan és a maguk valós vers-formájában is a jóság és az emberség egyszerre éteri és materiális megnyilvánulásait: Nemes Nagy Ágnestől a lovakat és az angyalokat. Nekem kellettek ők ehhez a karácsonyhoz, hátha nektek is. Szentestéig elküldöm őket itt, a ’mimind’-en sorban. Négy vers, négy cím: Jönnek, Mennek, Út…és végül A lovak és az angyalok.

Képet, szót, gondolatot és reményt – remélem – mindenki talál bennük. Örömet meg – bárcsak így lenne! – találjunk az ittvalókban. Legyen közel mindannyiunkhoz a szeretet!

Nemes Nagy Ágnes

A LOVAK ÉS AZ ANGYALOK
Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.

Elvermelt almát adhatok.

Ki küldött vajon vigaszul?

Itt egy jonatán, egy batul.

Féltem nagyon, hogy a szemöldök-

fában homlokkal összetörtök,

és tört angyalt hogy ápolok?

Be szerencsével jártatok!

Mint a petróleumlángot, kicsinyre

húztátok angyalságotok.

 

Kondor Béla: Az angyal megjelenik Lóthnak

(magyarvagyok.com)

Az áldott vendégek talán tapintatból „húzzák kicsinyre angyalságukat” – mint a petróleumlángot – hogy ne ijesszenek minket. Vagy azért, hogy fenséges mivoltukkal ne keltsenek fölösleges feltűnést, irigységet.

Folytatás

Bőrminta

Abody Rita - Sorminta

Azok a burjánzó színes képek…
Kisfiú volt, amikor először látott ilyet a Vidám Parkban, és beleborzongott. Mintha egy eleven meséskönyvet bámult volna.

A körhintát kezelő fiatal férfi karján tölcsér alakú, élénkvörös virágok és nagy zöld levelek között feketepárduc osont, alulról fölfelé leste őt vad, sárga szemekkel, kivillanó fogakkal, és izmai vonaglottak a férfi minden karmozdulatára. Ugrani készült. A kisfiú nem tudta levenni róla a szemét, kitekert nyakkal bámulta, amíg csak el nem nyelte őket a mesebarlang bejárata, ahová anyja húzta be a kezénél fogva. A kisfiú azt hitte, ez is a park csodáinak része, ez a bőrre festett, eleven kép, és úgy érezte, megváltozott az élete, ő maga is várakozással teli barlanggá vált, ahol a legváratlanabb pillanatban valósággá válnak a mesék, életre kelnek a rajzok, és minden másképpen van, mint ahogy otthon vagy az iskolában megszokhatta.

Eléggé egyszerű élete volt különben, egyetlen gyerek volt, de a szülők sokat dolgoztak, és így elegendő ideje maradt az ábrándozásra. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy a saját bőrére rajzoljon, vagy akár a falra, de volt egy füzete, a szívébe pedig nem látott be senki, és ott tomboltak az álmok. Dzsungel lakott a szívében. Vad színek, vad érzések, mesebeli állatok, sárkányok, főnixek, lángok, tőrök, szívek. Sas. Tigris. Koponyák. Isten szeme. Cifra szalagok, különös nyelveken írt különös szavakkal, harcosok, lovak, nyilak. Tűz, tűz és zuhatag.

Az első lány, aki megtetszett neki, felnyírt, vörösre festett hajat viselt és egy kis rózsát a tarkóján – azt látta meg először, az élénkpiros foltot, a fodrozódó szirmokat, és a sorsa eldőlt. Megbabonázva bámulta, mágnesként vonzotta a rózsa örvénye, el akart merülni benne, mint egy részeg dongó, és a lány nyomába eredt. A lány neve volt az első, ami – egy tőrrel átdöfött művészi szív kíséretében – a bőrére került, a jobb kezére. Aztán még több minden – a kisfiú korában látott feketepárduc, egy jelmondat – Carpe Diem -, majd egy kínai sárkány, amelynek zöld pikkelyes, tarajos farka végigkanyargott hosszan a derekán, és elöl, a köldöke alatt lándzsás hegyével lefelé mutatott. Aztán az első kisgyerekük még formátlan arcocskája, amikor meghalt, aztán még más lányok neve, trópusi virágok, vad pillangók, egy nindzsa, egy kígyó, paradicsommadár, egy vérmérgezésben elhunyt jóbarát jelképe, a megbilincselt, lángoló nap, és több más hasonló, míg a teste szinte teljes felületén olyanná nem vált, mint a gyerekkorában megálmodott mesekönyv. Megbámulták mindenhol, az utcán, a strandon, és ezt ő természetesnek is tartotta – úgy érezte, valóban egy könyv ő, amit bárki elolvashat, saját élete könyve, és büszke volt rá – ha látta egy kisfiú ámuló szemét, odakacsintott neki, pontosan tudta, mit érez, és megfeszítette combján a táncoló párducot.

Úgy érezte, valóban egy könyv ő, amit bárki elolvashat, saját élete könyve, és büszke volt rá.

Volt még egy üres folt, egy darab csupasz bőr a mellkasán, a szegycsont alján, azt nagyon sokáig úgy hagyta. Aztán egy napon, mikor már senki sem volt vele, elmentek az asszonyok, felnőttek a gyerekek – odavarratott magának egy kitárt szárnyú, imádkozó angyalt.

Folytatás