Szuvenír Szergejnek

Fehér Cica

 Az utolsó itáliai élményemet szeretném megosztani veletek, csak hogy ne maradjatok le az itthoni napjaimról se (mert történt ám egy s más időközben). Mivel alaposan megfáztam és most kutyául érzem magam (képzelhetitek, ha ilyet leírok), szívesen gondolok vissza azokra a ragyogó déli napokra, különösen az utolsóra, amit az apró ajándékok beszerzésére fordítottam.

Egy kissé sejtelmes helyen végződtek a kalandjaim. A Fogadó az éjfekete macskához egy amolyan kocsmaszerűség volt, de annál azért elegánsabb vendéglátóhely. Hogy mit kerestem én ott? (kérdezhetitek joggal.) Nos, szuvenírért mentem, amit hazaérve Szergejnek készültem átadni. Még ő sem sejtette persze, hogy egyáltalán beteszem oda a lábam, amikor elejtette, csak úgy tréfából, hogy Rómából mi kellene neki föltétlenül, ami után olyan régóta sóvárog. A söralátét-gyűjteménye egy igen különleges darabja származik az Éjfekete macskából, melyhez egy nem részletezett olasz kapcsolata által jutott, de kellene még legalább egy, mert az egy, ugye, az még semmi. Azt sem titkolta, hogy a hely olyan fiúk találkahelye, akik nem viccelnek, ha kell, de engem ez nem tántorított el attól, hogy meginduljak – biztos, ami biztos, verőfényes délután –, bizonyítandó, hogy nem akárkivel van dolga. Essen csak le majd az álla, hogy a világjárt cicusa meddig el nem merészkedett!

A Gatto notte neróban nevéhez hűen az enteriőrt is a fekete uralta: fekete bőrülések előtt álló fekete márványasztaloknál fekete alakok üldögéltek fekete napszemüvegekben (ez utóbbi hasznáról in situ azóta is töprengek), és fújták a fekete füstöt. Kissé elütöttem a környezetemtől. Aha, gondoltam, amikor körülnéztem, ők azok, akik nem viccelnek. (Még inkább megerősödött bennem, hogy jobban szeretem a vicces figurákat.) Hiába próbáltam adottságaimhoz mérten feltűnésmentesen besurranni, tíz zöld szempár villant rám, plusz a csaposé, csak az övé kicsit magasabbról. Megkérdezte, miben segíthet. Én kertelés nélkül előadtam, hogy egy jóbarátom söralátét-gyűjteményét szeretné bővíteni eggyel az itteniek közül, amiből ugyan már van neki egy, de az egy, ugye, az még semmi…

… fekete bőrülések előtt álló fekete márványasztaloknál fekete alakok üldögéltek fekete napszemüvegekben (ez utóbbi hasznáról in situ azóta is töprengek), és fújták a fekete füstöt. Kissé elütöttem a környezetemtől. Aha, gondoltam, amikor körülnéztem, ők azok, akik nem viccelnek.

– Miféle barátod tud neked erről a helyről, cica? – kérdezte az egyik törzsgatto, aki eddig a válla mögött hátrafordulva figyelt, és most odalépkedett a pultoz. Nem volt túl barátságos, a kérdést is inkább azzal a hangsúllyal tette fel, mint amikor csak úgy visszakérdezünk, mert nem értettük pontosan, mit mondott a másik.

– Én, én… – kezdtem hebegni, mert eszembe jutott, hogy Szergej nem szokott semmit az orromra kötni a cimboraságáról, s régóta úgy vélem, erre jó oka van. Ráadásul Miciék is folyton azzal jönnek, hogy Szergejnek már a szeme sem áll jól, az orosz vér nem válik vízzé, jobb lenne, ha vigyáznék, mert egy szép napon…

– Útikönyvíró! – vágtam ki magam pár pillanat gondolkodás után, mert eszembe jutott, hogy Bogumil úr egyszer mesélt egy barátjáról, aki egyfolytában járja a világot, gyűjti az élményeket, aztán lejegyzi valami macskakaparással, és hatalmas kereslet mutatkozik a művei iránt. Akkor ez annyira megfogott, hogy napokig azon törtem a fejem, hogy lehetnék én is ilyen élménygyűjtő.

A gattók összenéztek. Magyarázattal tartoztam.

– Folyvást járja a világot, beszélget ezzel-azzal, rengeteg világfival, és kap tőlük ajándékot bőven, ahogy innen is biztosan. Aztán lejegyzi az élményeit – kaparásztam meg a pultot – és mások elolvassák. Olvasni, hm? – néztem az időközben körém sereglett feketékre, csak hogy eloszlassam az esetleges nyelvi félreértéseket.

– Mi ez a vakító szerkó, cica? – váltott témát hirtelen a főmorcos, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam a bőrömben. Egyáltalán nem láttam szavatolva a biztonságom ennyi hím között, ráadásul nem voltak a legjobb külsejűek. Mentőötletként jutott eszembe a két szalámisszendvicsem, mert anyám mindig azt mondogatta régen, hogy a hímekhez a gyomrukon át vezet az út. A fenséges szalámiskölteményeket római barangolásaim minden napján gondosan elcsomagoltam a válltáskámba, s most áldottam érte az eszem.

– A világos színem csupán azt jelenti, északabbról jövök, ahol nincs ennyi napsütés, mint nálatok. De a természet kárpótol ám mással a napsütés hiányáért – csigáztam fel az érdeklődésüket, és kipakoltam a szendvicseket a pultra. – Szegedi szalámi. Ilyet még biztos nem kóstoltatok, és csak akkor lenne rá módotok, ha nálunk járnátok vendégségben. (Hála istennek, hogy elcsórtam egy fél rudat az indulás napján!)

A gattók némi szimatolás után ráfanyalodtak a szegedire, aztán elégedetten csámcsogni kezdtek.

– Szívesen küldetek nektek a távolból máskor is, ha adtok két alátétet cserébe, én pedig már itt sem vagyok – kacérkodtam a csapossal, és legnagyobb bámulatomra a főmorcos odacsámcsogott neki:

– Adj neki kettőt, ha annyira akarja.

És láss csodát: a zsákmány a kezemben volt! Amíg a feketék a szalámit ízlelgették, és azon vitatkoztak, hogy a pizza margherita vagy a spagetti bolognese fűszerezésére hasonlít-e jobban az íze, én kisurrantam az Éjfekete macskából a világosságra, és a nyakamba szedtem a lábam.

Csak a kedvenc helyemen, a Trevi kút közeli sikátor vízköpőjénél fújtam ki magam és frissültem fel egy kis hideg vízzel a diadal után: a hazaindulásra készen álltam, és ott lapult a Szergejnek szánt szuvenír a táskámban.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.