Szergej, a macsó

Fehér Cica

Egészen meghökkentően kezdődött. A szerszámtároló rekesz tetejéről, a kapu mellől kémleltem az utcát: az alkonyati események mindig sokkal érdekesebbek a fényes nappaliakhoz képest.

Egyrészt ilyenkor érkeznek haza az egésznapos sürgés-forgásból a jobb módú szomszédok, másrészt a kétesebb elemek is elkezdenek kiszállingózni az utcára, akiknek az éjjel jelenti a nappalt.Egyébként is szeretem, ahogy kicsit hűvösebbé válik a levegő, és a csípőssége átjárja az orrom. Itt, a Rózsadomb lábánál nagyon sokféle illat keveredik; így ősszel a kerítésre felfutó repkények virágzása és a fonnyadó bodza nyom el mindent. Ahogy arcomat az égnek tartva épp e kettőt próbáltam elkülöníteni, neszezést hallottam a kapu melletti sövény felől, de nem pont onnan, ahonnan mi szoktunk bejárni. Tehát valami idegen lehetett. Hátrébb húzódtam egy kicsit, hogy jobban lássak, engem viszont ne lehessen észrevenni, amikor is betámolygott a kertbe egy akkora hím, amilyet még életemben nem láttam. Ugyancsak fiatal és erőteljes volt, mandulavágású szeme zölden csillogott, a válla olyan széles volt, hogy két kandúrnak is elég lett volna. Egy kis görbület is volt a gerincén középen, mint az ökölvívóknak, a járása is rájuk emlékeztetett, a lábai meg, mint az oszlopok. A nagy busa feje előre-hátra ringott, ahogy hanyagul lépkedett, és a… bocsássatok meg, de ki kell térnem a farkára, mert attól elállt a szavam, olyan határozottan viselte. Fekete volt, mint mindene. Nyeltem egyet és hátralestem, hogyan tudnék hangtalanul még jobban visszahúzódni, ahonnan kifigyelhetem, merre tart, amikor is lecövekelt a magnóliabokor mellett, és kásás hangon megszólalt. „Van valami kaja?”

Közelebb merészkedtem a nagy marha macsóhoz.

A hangja inkább kutyamordulásra emlékeztetett, minden lágyságot és jómodort nélkülözött, már csak emiatt sem éreztem kötelességemnek, hogy válaszoljak, de már maga a kérdés is zavarba ejtő volt. Abban sem voltam biztos, hogy nekem címezte, de miután senki fia nem volt belátható közelségben, visszakérdeztem. „Kaja…?” „Mondtam, hogy jövök, nem?” – ásította, azzal az oldalára dőlt, mint egy megbillenő oszlop, és elfeküdt a magnóliabokor tövében.

A mindenit – gondoltam –, nem tűnik épp betegesnek, sőt, úgyhogy ez mégiscsak furcsa… És hogy baljós sejtésemnek utánajárjak, közelebb merészkedtem a nagy marha macsóhoz. Úgy volt, ahogy sejtettem. Részeg volt, mint a csap.

Előfordul a legjobb körökben is, gondoltam, itt aztán könnyű sörösdobozokhoz jutni, alattunk a lejtőn egy szálloda magasodik, a konyha bejárata a lépcsőre nyílik, na és ott a kisbolt a fasorban, akörül annyi fiatal macsóka sereglik esténként, hogy ha biztonságban akarok hazajutni, el is szoktam kerülni.

Ez itt viszont békésen szuszogott, és volt benne valami megejtő ártatlanság. Nem volt kétség: eltévesztette a házszámot, de nagyon. Vélhetően haza készült, vacsorára. A szempilláit néztem, milyen hosszúak és sűrűek. És milyen szép formájú feje van… Ilyet még nem is láttam. A hasán volt egy adag jó puha felesleg, olyan mókásan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett. Aztán… olyan kíváncsi lettem az illatára, hogy nem tudtam megállni, és… ne vessetek meg érte, de megszagolgattam. Az orromnak sosem tudok parancsolni. Istenem…! Alkohol, nikotin és parfümillat… Nem tudom, mi történt, de minden más dolgomról megfeledkeztem. Csak nem hagyhatom magára, kitéve a kellemetlen helyzetnek, hogy valami pletykás öreglány lakó hazaérkezik, és itt találja…

Olyan kíváncsi lettem az illatára, hogy nem tudtam megállni, és… ne vessetek meg érte, de megszagolgattam. Az orromnak sosem tudok parancsolni.

Letelepedtem mellé és vártam. Nem tudom, mire. Csak azt tudom, hogy egy idő után elnehezedett a fejem, és párnának a betolakodó jó kis puha feleslegét használtam, ott a hasán. Aztán már csak a hajnal keltett fel, és az, hogy nehezen kaptam levegőt, mert az orromat belefúrtam a jó sűrű, fekete szőrzetébe.

Ezután semmi sem a megszokott rendjében folytatódott.

Elmondom, csak hadd pihenjek kicsit. Jók legyetek addig is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.