Már pirkadt mikor az öregasszony csendben kilépett a házból. Fejkendőjét szorosra kötötte, a rózsafüzért a nyakába akasztotta, vállkendőjét fázósan összehúzta. Kosarával a karján körbejárta az udvart, a tyúkok még nem kotyogtak, a malac ólból hang sem hallatszott. A fű és a veteményes még nedves volt az éjszakai harmattól. Az éber házőrző csaholva kísérte szorosan a szoknyája közelében. Csitította, megsimogatta, amíg a kiskapuhoz értek. Isten veled! Vigyázz a háziakra, Mackó!- suttogta és visszaakasztotta a kampót a kerítésre. Gumicsizma volt a lábán kényelmesen a gyalogláshoz. Előbb a templom felé vette az útját. Tudta, hogy hajnalban a kapuja zárva, mégis a nagy út előtt a kerti padon elmondott egy miatyánkot. Megbocsájtást remélt.  Este nagyon elragadtatták magukat.

Tempósan járt, a második falut és a senkiföldjét is elhagyta. Nem találkozott emberfiával, vasárnap a boltok is zárva maradtak. Aztán a kis patak partján rövid időre megpihent, lehúzta a csizmáját és megmasszírozta dagadt, visszeres lábait. Elgondolta, hogy a három szülés után mennyi vég nélküli kapálás, szüret, disznóvágás, takarítás, sütés-főzés fárasztotta. Nem kímélte magát. Nem is lehetett másképp falun az élet nagycsaláddal, bolttal, később anélkül, minden vagyon nélkül. Férjét a betegsége korán vitte el. Maradt  két fia, de mindvégig ő volt a parancsnok a gazdaságban. Egyikük sokat ivott, az lett a veszte. Még nem töltötte be az ötvenet, mikor meghalt. A másik nem éppen kedvére való feleséget választott. Úrilánynak mondta. Soha nem fogadta el, nem szerette és szándékosan nem kímélte. A házasságot csak a megszületett gyerek miatt engedte, utána. Viták, veszekedések számtalanszor, nem volt, aki az ő igazát védte volna. Azóta sok víz lefolyt a Dunán… A fiú is felnőtt már, kedves lányt vett feleségül, városiak, de szerették a falut. Ünnepeken mindig együtt voltak. Csak az volt a vigasz az egyforma monoton hétköznapok mellett, meg a pár óra alvá,s mikor nem kellett talpon lenni, gondolkozni.

Elővette a pogácsát és beleharapott, száraznak érezte, pedig tegnap sütötte. A flaskából ivott pár kortyot a tavalyiból. Újból nekiindult. Az idő már melegedett a koraőszes langyos napsugártól.

Az hosszú aszfalt úton egyre nehezebben rakta  lábait, de rendületlenül menetelt előre több órája, mintha az élete függne tőle. Vállkendőjét a kosarába tette. Barnára sült barázdás arca fénylett az izzadságtól. Fejkendőjét fehér homlokára húzta, mint kapáláskor. A szíve rendetlenül dobogott. Úgy hallotta, fiam, fi-am, fi-am.

A házban ébredezett a család.  Későn keltek vasárnap. A vendégszobát a vastag falak hűvösen tartották. A kis ablakot még nem ért el a nap. Délelőtt a Rozi mama  kopogását várták és a kicsi kupica pálinkát, amivel keltette őket. Később fölkeltek és nem találták. Keresték délután a rokonoknál, a temetőben, az erdőben. Este elmentek az ügyeletre, bejelentették, hogy eltűnt. Senki sem látta a faluban.

Két nap múlva hozták a hírt, hogy Paksnál a Dunából a kikötőnél kifogták a holttestét.