Fotó:Andy Rothwell, Flickr.com

Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell – jutott eszébe Stendhal a móló végén.
Csak ketten voltak, körülvette a férfi várakozó csendje.
Néhányszor találkoztak csupán, de mindannyiszor jólesett a másik odafordulása, közeledő szívdobbanása. Egyre részletesebben rajzolódtak ki egymás szemében, beszélgetéseik körvonalazták kettejüket. Együtt.

A legutóbbi találkozáskor a férfi meglepetést ígért. Hát tessék, itt volnánk – nézett körül a nő szótlanul. Hallott a legendáról, persze, de eddig nem hitte a rózsaszín sivatagot. A kies tájat, ahol összetört szívek elhaló pora borít mindent – a világ megannyi elárult-kidobott-megunt szerelmének sivataga, ahova csak kevesen merészkednek. Ám aki átvándorol rajta választottjával, az a szerelem kvintesszenciájával tér vissza a mindennapokba, s mesebelien éli a kiváltságosok idilljét. Holtáiglan.

Figyelte a finoman szálló port. A móló körül pár lábnyom tétovázott, úgy tűnt, nagyon rég indult útnak bárki is.

A férfi nem ért hozzá, hagyta, hogy egyedül döntsön. A nőt, bár hajlamos volt gyorsan érezni, az előtte álló beláthatatlan feladat megrémítette.

Az újságok nem nagyon cikkeznek a sivatagból visszatértekről. Annál inkább azokról, akik útközben maguk is a rózsaszín tájhoz adódtak. Hazug érzésekkel, hamis ígéretekkel a hétköznapokat sem lehet túlélni. A sivatag pedig próbára teszi a legkisebb  rezdülést is; elporlasztva a majdnem-érzéseket, megerősítve a valódi szándékokat.

Egyszerűbb tüzet ugrani Szent Iván-éjkor – villant be a nyári rituálé vidámsága. Elborzadt a gondolatra, hogy csüdig gázoljon a szívporban. Számtalan fényes kezdet utáni széthulló remény, könnyben ázott napok, sírás verte virágszirmok között menetelni – félelmetes.

Ám közben érezte saját szívét, ahogy a férfiéhoz húz. És ha ők ketten képesek rá? Elvégre a férfiszív azt súgja, hogy lépjenek együtt. Hallotta biztató, eltökélt dobolását. Figyelte sajátját, ahogy megnyugszik.

Mindketten érezték, ahogy a két ritmus egymás mellé simul, diktálva útjukat.