Még alig másfél hónapja, hogy Micusom hazajött a horvát tengerpartról, aminek mindannyian csodájára jártunk, mert ritkán adódik ilyen lehetőség az életben, erre most a háziaktól hallom, hogy megyünk Rómába! És én is! Az az igazság, az izgatottságtól alig tudom elmondani, de megértitek talán – nem láttam még soha semmit abból a tájból.

Eleinte csak le-föl rohangásztam, hogy a frizuraigazítással kellene kezdenem, vagy egy gyors fogyókúrával, esetleg szellemileg vértezzem fel magam, vagy kicsit a talpaimat erősítsem meg a nagyobb gyalogtúrákhoz, aztán mintegy megvilágosodva eszembe jutott Bogumil úr. Hát persze, hogy őt kell megkérdeznem, mik a legfontosabb teendők ilyenkor, hisz már annyifelé járt. Egész biztosan Róma sem maradt ki neki.

Frizuraigazítással kellene kezdenem, vagy egy gyors fogyókúrával, esetleg szellemileg vértezzem fel magam?

A friss hírrel átkocogtam tehát öreg barátomhoz, aki a hűvösebb ősznek megfelelően már nem a kerti karosszékben múlatta az időt, hanem behúzódott a házuk egyik szobájába, a kertre néző ablak mögé, a párkánypárnára. Ilyenkor csak meg kell zörgetnem az üveget, és ha nincs nagyon hideg, egy pokróccal felszerelkezve kitelepszünk a diófa alá a fonott székbe. Egy kis meleg tejecske közben jól esett volna (jaj, említettem már, hogy Mici a wellnesspark téli szünetének idejére nyitott egy tejecskézőt? Igen kreatív a csaj, a jég hátán is megél. Nem is panaszkodhat a forgalomra, csak épp ezt sem verhetjük nagydobra, akár a wellnesst, mert a háziak nem vennék jó néven. Valahogy minden vállalkozásnál felmerülnek ezek a bosszantó jogi aggályok. Na, de ezt majd egy későbbi alkalommal mesélem el.) Akárhogy is, jól esett az öregurat hallgatnom, mert ahogy sejtettem, jól ismerte Rómát és az egész itáliai tájat. Azt mondta, a magunkfajtát is nagyon kedvelik arrafelé, számoljak vele, hogy sok elszármazott rokonba botolhatok, ha mégoly távoliakba is.

Bogumil úr szerint becsüljem meg majd a köveket, amiken lépkedek, mert jó részükön már évezredekkel ezelőtt is jártak: hadvezérek, császárok, császárnék és filozófusok. Ha ebbe belegondolok, a járásom is egészen délceg lesz – halkította le hangját idős barátom, mintha csak titkot osztana meg. Érintőlegesen megemlítette a régi romok közt tenyésző kisrágcsálókat, aminek én azért nagyobb figyelmet szentelnék, de szerinte inkább emeljem fel magasra a fejem, nem csak azért, mert ezáltal kecsesebb a nyak és homorúbb a hát, de azért is, mert külön érdemes megfigyelni a fák koronáját és a szűk utcácskákban sorakozó házak közt kibukkanó hófehér templomtornyokat. Én, akiről tudja, hogy fogékony az orrom, ne felejtsem el mélyen beszívni a píneafenyők, a cédrusok és a déli platánok illatát, mert Róma szinte fürdik bennük. Mindenütt zöld, zöld és zöld: a házak tetején, az erkélyeken, az ablakokban is apró fák és pálmák virítanak.

Ezek a talján szívtiprók imádnak udvarolni,  a kiszemelt hölgyek korára és testsúlyára való tekintet nélkül, így hát, ha kapok majd néhány kedves bókot, ellenállhatatlan pillantást, ne siessek rögtön a karjába zuhanni a sötét tónusú macsóknak.

Végezetül kitért még az olasz hímekre, és óva intett attól, hogy netán úgy járjak, mint Mici a bosnyák pernahajderrel. Ezek a talján szívtiprók imádnak udvarolni, figyelmeztetett Bogumil úr, a kiszemelt hölgyek korára és testsúlyára való tekintet nélkül (remélem, ezt nem én juttattam eszébe a vén kujonnak, a mindenit!), így hát, ha kapok majd néhány kedves bókot, ellenállhatatlan pillantást, ne siessek rögtön a karjába zuhanni a sötét tónusú macsóknak, akármilyen csábítóan is villog a szemük. Eszem ágában sincs, nyugtattam meg Bogumil urat, én aztán ellen tudok állni minden érzéki késztetésnek, hová gondol! Az öreg azt mondta, különösen vigyázzak, ha dalolni kezdenek, mert abban tényleg nagymesterek, bár ennek a veszélye inkább Milánó körzetében nagyobb.

Ezen a ponton úgy döntöttem, eleget hallottam, elvégre nem biztonsági óvintézkedések listájáért mentem át kedves barátomhoz, hanem hogy tudjam, mi vár délen a napsütésben. Talán emiatt várom a legjobban az utat, mert itthon már erősen fogyatkozóban van a napocska ereje. Legalább a képemet fürdethetném benne pár órát naponta, de olyan vágtatva közeleg a hideg…

Hazafutottam tehát készülődni, és átgondolni, kinek hozok majd meglepetéseket a csodás városból. Irdatlan hosszú lett a lista, de csak sikerül majd valahogy hazahurcolkodnom. Kedveseim, nektek hozom majd a javát: a történeteimet. Csak gondoljatok rám. Így lesz, ugye? Legközelebb már újra itthonról! Ciao, isten áldjon benneteket!