Az éjszaka közepén, a mélységes csendben, sötétben és határtalan hóban hirtelen kigyullad odakint, a verandán a mozgásérzékelős lámpa. Felébredek és kinézek az ablakon: sehol senki, szél se rezdül… kísérteties a ház körül az óriási, néma kert.
Ha azt hihetném, hogy gonosz szándékkal lopakodik valaki a ház körül, megijedhetnék – de nincs az az őrült rabló, aki mínusz húsz fokban indulna rabolni… két percen belül megfagyna. Nem lehet más odakint, csak egy állat – az éjszaka az éhenkórászok ideje. Bizonyára egy mosómedve – Kanada tele van velük. Gyermekem apjának előző lakhelyén, bent Montreálban, a nagy forgalmú óriás város kellős közepén egy nagy, kövér mosómedve aludt rendszeresen az első emeleti erkélyünkön – reggelente, ha kiléptünk, sértetten, vonakodva mászott le, vissza a kertbe.
Nem lehet más odakint, csak egy állat – az éjszaka az éhenkórászok ideje.
Hóországban, azaz a téli Kanada kis kertvároskájában nemigen adódott más teendőm ezen a télen, mint hogy főzzek a családnak. Mivel a ház ura nem főz, és ők ketten nagyobbrészt az – egyébként imponáló változatosságú és minőségű – mirelit kész- és félkész-ételeken „tengődnek”, értelemszerűen adódott, hogy időm nagy részét rendes, „hazai” koszt előállítására fordítsam. Így lett, hogy egy hónap alatt 70 doboznyi két-három adagos tyúkleves, brassói, paprikás csirke, fűszeres darált hús, hortobágyi palacsinta, pörkölt, rakott krumpli és egyéb került szépen feliratozva és bedobozolva a mélyhűtőbe – mindennap főztem, többszörös mennyiséget, és a maradékot eltettük – hogy nyárig hetente legalább kétszer tisztes magyar ételt ehessenek ezek a „szerencsétlenek”.
Főzés közben azonban rengeteg szerves hulladék keletkezett – krumplihéj, bőrke, faggyú, tojáshéj, satöbbi-satöbbi, amit itt rendszerint „komposztálnak” – a kertek végében hatalmas tárolóban gyűjtik, és megfelelő erjedés után visszaforgatják a talajba. De a ház ura nem tart ilyet, nekem pedig egyszerűen nem volt szívem közönségesen a szemétbe dobni a maradékot. Mert tél van, rettentő hideg, mély hó – és odakint a kertekben élőlények járnak, akik éhesek. Tehát minden ehetőnek vélt maradékot műanyag tálcán szépen kitettem a kertbe – majd megtalálja, akinek szüksége van rá. A ház ura rosszallotta a dolgot – nemigen édesgetik itt a vadállatokat, mert aztán elpimaszodnak és csak a baj van velük -, de akkor sem voltam képes kidobni azt, amit „valaki” még megehet.
Furcsa módon, egy-két napig nem történt semmi, és a mókusok apró tappancsain kívül más nyomokat sem láttam a hóban – pedig, ha mosómedve lakik a közelben, akkor az hamar észrevesz mindent, ami fogyasztható. Egy éjszaka azután eltűnt a tálcáról a faggyú – csakis az, a krumplihéj ott maradt. Ez meglepett, mert a mosómedvék nem válogatósak. Nyomok is voltak, akkorák, mint a mosómedve nyomai. Szóval ki lehet az illető? Talán egy nagy kandúrmacska? De egy macska nem tartaná távol a mosómedvéket. Azok nem szívbajosak…
A rejtély rejtély maradt, mígnem egy napon gyermekem apja meginvitált egy kis túrakocsikázásra a lakóhelyünket képező szigeten – meg akarta mutatni pár utcával odébb a sziget legcsücskében álló régi házat, amit szinte teljesen körbevesz a Szent Lőrinc folyó vize – ez lett volna számára az ideális remetelak, de nem volt eladó… Szóval arrafelé kanyarogtunk a napsütéses téli délutánban a kertes házak, ritkás erősávok közti keskeny szerpentinen, amikor megláttuk a rókát. Közvetlenül előttünk bukkant fel az úton, ráérősen átváltott, lejjebb lépegetett a folyópart felé. Majd megállt és visszanézett ránk, úgy tíz méterről. Kicsit sem félt. Ott állt teljes aranyvörös pompájában, ragyogó téli bundában, amin szikrázott a nap, fekete végű dús farka ide-oda lengett. Gyönyörű állat volt. – Megtiszteltetés – gondoltam-, hogy egy ilyen erős és szabad lény közelében élhetek… és egyszeriben nevetségesnek tűnt a mi védett, fűtött házunk és étellel teletömött hűtőnk. – Olyan szegények vagyunk, mi, emberek.