(a Hunyadi János út 4-6-8 novelláiból)

Szeretett szüleim nagy elszántsággal és még több izgalommal Budára költöztették családunkat, örökmozgó kisöcsém nagy örömére, aki  leginkább élvezte közülünk a cirkuszi mutatványokra hasonlító csomagolást, készülődést.
Városszéli kertes családi házunkból a Vár aljába csöppentünk, az első kerületbe, a „Hunyadira”.
A Lánchíd kőoroszlánjait magunk mögött hagyva a hatalmas, vörös csillaggal megfejelt alagút előtt kanyarodtunk felfelé.

…a hatalmas vörös csillaggal az Alagút bejárata felett…
Fotó: FORTEPAN-ID867

A domboldalon meztelen „Polipölő” szobor vonta el a figyelmemet. Nem egészen értettem a megkopott, mohás feliratot, mígnem szégyenlős kíváncsisággal fölfedeztem az erősen küzdő, pucér férfialakra tapadó polipot.

Új otthonunkban, a Hunyadi út 4-6-8 földszintjén érdekes, új élet kezdődött. Volt házmesterünk, aki mindent tudott az ott lakókról. Segítője, a viceházmester söpörte a lépcsőházakat, az udvart és kukázott. Mindig ugyanabban a kopott mintás otthonkában és kitérdelt tréningben láttuk, elől a homlokánál csomóra kötött fejkendő, tetején kikandikáló csavaróval és a szája sarkába ragadt filter nélküli cigarettával.

…a latyakrészegen hazatántorgó „Petőfi bácsi”  két kézzel hadonászva szavalhatta a „Talpra magyart”

Lassan hozzászoktunk a bérházak egyhangú játékszabályaihoz.
Viszonylag csendes, biztonságos életünket olykor tarkította csak néhány esemény.
Az esték színfoltja, a latyakrészegen hazatántorgó „Petőfi bácsi” volt, polgári nevét nem is tudtuk. Foglalkozására nézve gyári munkás, két műszakban dolgozott. Lapos aktatáskáját – intelligenciája jelképét – , keresztbe szíjazta mellén, hogy el ne veszítse. Így két kézzel hadonászva szavalhatta a „Talpra magyart” rendületlenül, a hét majdnem minden napján.
A hirtelen ébredők még az utcán nyakon lódították, mielőtt az álmos házmester füstölögve  beengedte  századszor  is, borravaló nélkül.
A második felvonásba is bekapcsolódtunk olykor, a belső udvarra terpeszben kiálló másik lakótárs frappáns felhívására. A “pofa be, oszt kuss!” világos beszédre a szavaló immár csöndben botorkált fel, a korlátba kapaszkodva az emeletre.

Megismertük szomszédainkat, a kötőst, a műszerészt, a presszóst, a filmrendezőt és persze a ház gyerekseregét is. Beilleszkedésünket azonban kis idő múltán valami megzavarta.
Először szüleink furcsa viselkedése tűnt fel. Suttogó beszélgetések, elkapott mondatok , ” ne a gyerek előtt”, és szófoszlányok, hogy „lőttek, „elfogták”,”oroszok”…

Aztán a késő őszi napok egyikén nem engedtek iskolába bennünket. Apám véleményét óvatosan, de határozottan nyilvánította ki.
Mikor anyám vásárolni sem küldött le, rájöttem, hogy nagy baj van. A tejes és a fűszeres is kiakasztotta a „zárva” táblát az ajtóra. Az ezt követő napokban a lakást már nem hagyhattuk el. A Hunyadi út 4-6-8 óvóhelye is lassan megtelt.

A ház valaha kaszárnya és istálló volt, hihetetlenül vastag falakkal, ezért mi nem költöztünk le, apánk így rendelkezett. Arra az esetre, ha lőnének – magyarázta –, a lakás közepébe, a fürdőszobába cuccoltunk. A legjobb helyet, a fürdőkádat, a rácsos kiságy lakója, az öcsém foglalhatta el, benne vastag paplan és párna, onnan nem tudott kiesni, legurulni. Mi a szüleimmel a kövön matracoztunk. A mosdó és a kád közötti sáv az én kuckóm lett éjjelre és nappalra.

Titokban élveztem a kényszer-kempingezést, amit azonban egyre gyakrabban fegyverropogás szakított meg.

Aggodalmunk ellenére apánk beszerzőkörutakra kényszerült, mert az ennivalónk elfogyott a befőtteken, meg a lekváron és némi zsíron kívül. Néha vekni kenyerekkel, liszttel, egyszer sok apró hallal jött haza.

Soha nem felejtem a piros zománcos fazéknyi olajos halat, amit anyukám készített. Ő igazán mindent tudott, mert nagy varázsló volt! Frissen sütött pogácsával ettük az olajos halat napokig.

Engedély nélkül a szobába is belopakodtunk, bár az szigorúan tilos volt.
A függöny mögül láttuk, ahogy karnyújtásra az ablakunk előtt dübörgő, csattogó lánctalpas tankok kapaszkodtak a Vár felé, a nyitott tetőn derékig kilátszó katonákkal, akik gépfegyverüket az ablakokra szegezték.

Nehezen vártuk a forradalom végét, de egyszer csak bekövetkezett…
Aztán megérkeztek a Vöröskereszt segélycsomagjai Svájcból, Amerikából, Hollandiából. Kivétel nélkül minden család kapott ruhaneműt, csokoládét, tejport, sajtot. A csomagolópapírokat összegyűjtöttük, csereberéltük, mint a színes papírszalvétákat.
Nekünk a legértékesebb mind közül a sajtpapír volt. Összeaprítottuk és rágtuk egészen addig, amíg viaszos „rágógumi” lett belőle. Legalábbis mi annak neveztük Budán, a forradalom után…