Párizsi pasik

Abody Rita - SormintaValahányszor elvetődöm Párizsba, mindig körülbelül tízszer annyira érzem magamat nőnek, mint idehaza. Azért van ez így, mert függetlenül attól, hogy hány éves vagyok, hány kiló és mit viselek aznap, ha kiteszem a lábam az utcára, előbb vagy utóbb udvarolni kezd valaki.

Legutóbb a bolhapiacon kezdett szívós rábeszélésbe egy afrikai népművészeti tárgyakat, faragványokat és szőtteseket árusító fekete fiú, aki legalább tizenöt évvel volt fiatalabb nálam, hogy mennék el vele kávézni. Mosolyogva elhárítottam, de nem tágított, szabadidőm és családi állapotom után érdeklődött, és miután botorul megvallottam, hogy szabad ember vagyok, végképp beindult: nem tudta elképzelni, hogy történetesen éppen régi tárgyakat van kedvem böngészni ahelyett, hogy röpke, felhőtlen kalandokba bonyolódnék.

Kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt.

Annak előtte pedig egy őszes, disztingvált úr vetett rám szemet az egyik ruhaboltban, gyöngéd, kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt. Míg a fekete fiútól egy szinte ajándékba kapott faragott kis bálvánnyal távoztam, innen egy szintén jutányosan nyert indiai lepellel – de nem ezért éreztem olyan jól magamat. Hanem a vágyakozástól. Miért nem képesek ezt nyújtani a magyar férfiak?!

Akadt egy olyan kalandom is, amely majdnem valódi veszélybe sodort. Hajnal volt, hazafelé készültem Budapestre, és ott álltam az utcán taxira vadászva gyermekem apjának párizsi lakása előtt, egy bevándorlók lakta negyedben. Ők ketten, a lányom és az apja, előző délután utaztak Kanadába. Elfelejtettük, hogy amikor el kell indulnom, még nem jár a metró. Tehát ott álltam a hajnali fél-sötétben, és hevesen kalimpáltam, de hiába, sehol egy taxi…

Hirtelen egy autó kanyarodott csikorogva elém a szemben levő sávból. Harmincöt körüli, enyhén arab jellegű, csinos fiatalember nyitotta ki az ajtót, és megkérdezte angolul, hova mennék, mert ő elvisz. Megmondtam, megállapodtunk az árban, beraktam a kofferomat és elindultunk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy más is lehet ez a felajánlás, mint a Magyarországon megszokott mellékes, egy kis feketefuvar. Mentünk a külvárosi utcákon, és a fiatalember kijelentette, hogy tulajdonképpen ingyen is szívesen elvisz, cserébe egy kis szerelemért. Megdöbbentem: de hát a fiam lehetne! Nem érdekes, bizonygatta ő vágytól fűtött hangon, tetszem neki, és csak az számít. És miközben fél kézzel kormányzott tovább, jobb kezét a combomra tette. Ráüvöltöttem, hogy álljon meg. Erre csikorogva lefékezett. Kiugrottam a kocsiból. Üvöltve közöltem, hogy egyetlen dolog érdekel, hogy elérjem a buszt, majd a repülőt, és ha ezt nem tudja megoldani, akkor hagyjon békét, mert rendőrt hívok! – Néptelen, hajnali utcasarkon álltunk, se közel, se távol senki. De a fiú megígérte, hogy odavisz, ahova mondom. Így hát beszálltam a kocsiba megint.

Nemigen tudnám megmagyarázni, miért bíztam meg benne. Már a szintén néptelen sztrádán robogtunk, amikor ismét rákezdte. Megfogta a kezemet és az ölébe tette. Éreztem éledező férfiasságát. Elrántottam a kezemet. Birkóztunk. Fél kézzel, nagy sebességgel vezetett, és a kocsi oldala többször nekivágódott a védő betonfalnak, hosszú másodpercekig súrlódott rajta, mire a fiú vissza tudta kormányozni az útra. Többször is nekimentünk, kész csoda, hogy nem fordultunk föl ott helyben. Végül kinyitottam a kocsi ajtaját, és elfúló hangon megfenyegettem a fiút, hogy ha nem hagyja abba, akkor kiugrom a száguldó kocsiból. Lehetett valami a hangomban, amitől magához tért, mert innentől kezdve békén hagyott. Némán utaztunk, és megdöbbentő módon a fiú tényleg elvitt a buszpályaudvarra. Kiszálltam, kivettem a táskámat, és a kezébe nyomtam a kialkudott pénzt. Csak fogta, mint valami vacak papírdarabot, nem szólt, nem csinált semmit. Megköszöntem a fuvart és elmentem, ő meg csak nézett, boldogtalanul.

Nem akart bántani. Csak vágyakozott. Nem is rám, hanem úgy általában valakire, egy nőre.

Sajnáltam azt a fiút. Egész idő alatt nem éreztem rajta az égvilágon semmi, de semmi rosszindulatot, semmi gonoszságot. Nem tett velem semmi rosszat azon kívül, hogy készületlenül ért és megijesztett. Nyugodtan kirakhatott volna a városban bárhol, a táskám és minden nélkül, de nem tette. Nem akart bántani. Csak vágyakozott. Nem is rám, hanem úgy általában valakire, egy nőre. Sajnáltam, mert biztosan sokba fog kerülni neki, hogy rendbe hozza a csúnyán lehorzsolódott kocsiját, és sajnáltam, hogy olyan magányos. És a repülőn ülve, tenyeremben még mindig az ismerős-idegen test érzetével, magamat is sajnáltam, amiért muszáj volt azzal a busszal és azzal a repülővel hazamennem Párizsból, mert nem volt több pénzem, több merszem, és nem volt dombornyomású arany hitelkártyám, amivel másik buszt és másik repülőjegyet vehettem volna, ott maradni még egy napig, hogy ezzel a szép, szomorú fiúval legalább pár órára elcsitítsuk a szívünkben dübörgő árvaságot.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.