Elhaladtam a műhelye előtt, de parkolóhely nem volt sehol. A Népszínház utca úgy nézett ki, mint legutóbb, mint mindig. A vakolatukat hullató öreg bérkaszárnyák reményvesztetten várták végzetüket, kitárt ablakaik szinte levegő után kapkodtak. A falak alját graffitik borították, a járdákat meg szemét. Az árnyékos oldalon egy vegyesbolt előtt bermudanadrágos fiatalemberek ácsorogtak, dobozos sörrel a kezükben. A következő sarkon, az árnyékba húzódva, kihívóan öltözött fiatal utcalány támasztotta a falat, és unottan fújta a füstöt. Nincs kuncsaft ilyen hőségben, gondoltam. Ja, hát ez ilyen környék. Mindig is ilyen volt. Bérkocsis utca, Nagyfuvaros utca, Víg utca már a háború előtt is a piroslámpás házakról, a rosszlányokról volt hírhedt, így írta be magát még az irodalomba is. Változhatott bármi, ez az ipar itt maradt. Ez itt ma is a legmélyebb nyócker.

Befordultam az Auróra utcába. Fák álltak az utcában, szegény, poros, elhanyagolt fák, de árnyékot adtak. De a fák alatt autók parkoltak, mindenhol. Rengeteg, többnyire öreg autó. Hely egy szál se. Lassan gurultam tovább, és egy sarokkal arrébb végre felfedeztem egy kocsinyi üres helyet. Egy árnyékos helyet, egy fa alatt! Kicsaptam az indexet és gyorsan leparkoltam.

Már kiszállni készültem, mikor észrevettem, hogy jobbra, a járdán, az árnyékban, a fal mellett, egy terebélyes nőszemély ül egy hokedlin, és nekem integet. Meglepődtem. Idős ember vagyok, fehér a hajam, a szakállam, nem úgy nézek én ki, mint egy tipikus kuncsaft ezen a környéken. Ez valami félreértés. Vagy… hát, a nőszemély nemcsak terebélyes, de meglehetősen koros is. Lehet, hogy az én korosztályomra szakosodott? Ó, a vén ká… Nem sok időm maradt töprengeni, mert felállt, és odajött a kocsihoz, a járda felőli ablakhoz. Letekertem.

– Ne álljon ide, mert megbüntetik – mondta figyelmeztetőleg, és meglengette vastag mutatóujját – a közteresek mindenkit megbüntetnek, aki ide áll!
– Ó… Köszönöm  –  mondtam meglepődve, és tovább hajtottam. Jó messze találtam egy szűk helyet, leparkoltam, és lassan visszaballagtam a Népszínház utca felé. Arra gondoltam, hogy nem vettem volna észre egy tiltó táblát? Lehet, ilyen hőségben.

A nő ott ült a hokedlin, és cigarettázott. Amint közelebb értem hozzá, rám nézett, felismert, és a sok cigitől érdes hangon, komolyan, nyomatékosan megmagyarázta.

– Ja, a szürke hiénák, a közteresek. Ez a hely a csapdájuk. Ha valaki ide áll, nincs meg az öt méter a saroktól. Csak négy-nyolcvan. Kimérték, a szemetek. Aki ideáll, azt megbüntetik. Két-három óránként erre jönnek az autójukkal, és aki itt áll, arra már teszik is rá a büntetést. A csekket. Az tízezer forint, de néha még több.
Elképedve hallgattam. Szívott egyet a cigarettából, kifújta a füstöt, és folytatta.

– Aki erre lakik, az már tudja. Az sose áll ide. Aki nem ismerős errefelé, és ide parkol, az mind ráfázik. De ha itt vagyok, én nem hagyom.
Leszívta a füstöt, kifújta, megrándította kövér vállát, rám mosolygott. Széles arcán, száján nem volt semmi festék. Csak a nehéz, viharos évek nyoma.
– Mikor itthon vagyok, ráérek. Hát kiülök ide, és szólok, ne álljanak meg. Utálnak is a hiénák, már szívóztak is velem, de nekem nem parancsolnak. Ott ülök, ahol akarok. És azzal beszélek, akivel akarok. Mi közük hozzá? Nem hagyom, hogy levágják a gyanútlan pasikat.
– Köszönöm, asszonyom – mondtam –, köszönöm magának, hogy megúsztam. Minden jót.

Búcsút intett, majd elégedetten hátradőlt a málló falnak. A hűvös, sötét kapualjból dohos szag áradt.

Miközben mentem a Népszínház utcán a műszerész felé, eszembe jutott a régi mondás: Honni soit qui mal y pense, szégyen arra, aki rosszra gondol. Szégyelltem is magam, elég rendesen.