Belekaptam csak a kötetbe, forgattam, nézegettem, így találtam a Tengert Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei között. Talán titokban a tengerhez vágyom, ezért vetem rá magam a versre. Meg azért is – bevallom – mert rövidke, barátságosan egyszerűnek látszik.

Bizony, beleesem a „rövid vers” csapdába: azt hiszem, mert nyúlfarknyi, hozzáférhetőbb is, könnyebben emésztem majd. Tipikus tévedés. Pedig könnyű belátni, hogy ha a költő mondjuk csak egyetlen sort tart méltónak arra, hogy üzenjen vele nekünk a mindenségről, az nem akármilyen sor lesz, bányászhatunk eleget, mire a mélyére hatolunk.

József Attila Ballada című egysorosa is bizonyság erre, már az ajánlása a vers háromszorosa, s mennyi lenne még az elemzése!

„Vizcsepp az ég, viszi a szél.”

Ajánlás: Legalább N. A. sejtse meg
Ki izlelő nyelven beszél
E gorgonzola-versemet

Ahogy tizennégy sorát végigolvasom, már tudom, micsoda gyöngyszemet termett nekem ez a Tenger! Titokzatosan vonz Nemes Nagy Ágnes költői világa, tudom, hogy nagyon sok minden van benne, ami nekem szól, de eközben picit tartok is tőle: rám ijeszt az Irodalom, amikor azt mondja róla, poéta doctus, Babits-tanítvány, pengepontos tudatosságú elemző elme – ajjaj, gondolom, hol érek én föl ehhez…?

De a Tenger segít. Mintha hullámokon lovagoltatna, úgy vesz a karjába a költő, és festi szavaival körém a felfedezendő táj színeit, formáit. Mint a számítógépes animáció virtuális terepasztalán (figyelem, 1947 körül írta, hol volt még akkor digitális animáció!), úgy emel körém a semmiből egy vonzó világot. Csupa mozgás, dudorodás és elsimulás, folyamatos változás. Valahogy úgy építkezik szóból, ahogy a gyerek rajzol, színez, épít: „a táj… utat gurít, sziklát emel… a házak is színt vallanak”. És ahogy a gyerekrajzra is kerül egy ember a végén, ő is beleteremti a versbe. De csak miután készen állnak a kulisszák, nem is akármilyenek, hiszen a végtelen kell hozzá, hogy megjelenjen egy nagyon emberi érzés: a vágy.

És megengedi magának, hogy ezt a teremtő gesztust egy bátor, játékos-profán rímpárral vezesse le:

„S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.”

Női teremtés. Elegáns, könnyed, okos, szenvedélyes, pontos. És ahogy elhelyezi önmagát is ebben a világban, ott nincs apelláta, nincs megalkuvás. Tárgyilagos, kíméletlen.

Hogy lehet, hogy eközben mégis idealista?

És vajon mit számít az nekem, olvasónak, hogy a költő világa felépül a szemem előtt, hogy tapintom, érzem, nemcsak az élményét, a látomását, hanem a vágyát és óhaját is?

Egyszerű válaszolnom: eléri, hogy egynek érezzem magam vele. Több szinten lehetséges ez. Legkönnyebb a kézzelfogható élményben – mindenki rácsodálkozott már egy előtte szépségesen kibontakozó tájra! Vagy azonosulok vele a vágyban – átélni és megtapasztalni, valami újat, s magunkévá tenni ezzel, erre mind vágytunk már!

Ráadásul annak, akinek az alkotás, a teremtés fontos – nekem is! – még további azonosulási lehetőséget ad. A két utolsó sor egyes szám első személyű szavait helyettem mondja ki:

Nem tehetek mást. Nem kivánok
kevesebbet, mint egy világot.

A kényszere és a választása egy és ugyanaz – és olyan természetesen fonódik össze! Ars poetica- gyanús ez a két sor, és diákként ilyenkor szoktunk fellélegezni: na, megvan a veleje, a nagybetűs MONDANDÓ vagy ÜZENET – mikor mi a divatos szakszó.

Az én élményem az, hogy bármennyire is lehetne a magasban lebegő, elvont igazság, a költő van olyan bátor, hogy szavával itt lent tocsog. Közelien, emberien – ahogy lábunknál a tenger:
„                      … a szó
hajózható, tapintható…”

Nemes Nagy akkor is elérhető, amikor a legnagyobb magasságokban lebeg. A játék, az elfogulatlan, még saját, teremtő gesztusától sem meghatódó, őszinte játék teszi ezt. Amikor a felnőtt versekkel hallgatni kényszerült, jöttek a mesteri gyerekversek, talán ismeritek a Lila fecskét, az Ugróiskolát… Nem lehajolt a gyerekekhez, hanem magához emelte őket! – nekem beugrott az Ugróiskola néhány sora, ahogy Tengert olvastam. Ugyanaz a közvetlen hang, mintha itt mesélne mellettem egy barátnő – egyszer egy nyolcéves, aztán egy huszonéves és első kézből értesülnék az élményéről „fordulj vissza, páros, egy… nem hibáztam, nagyszerűen megy, megy, megy…”  vagy a Lila fecskében „Lila volt a szeme csíkja, lila,mint a lila tinta”

A Tengerben meg így: „napnál világosabb a nap”, és „a tenger épp az égig ér.”

Látom, tudom, tapintom, csinálom – minden érzék szerepet kap Nemes Nagynál – igen, ez az, amit folyton megtapasztalok, ha őt olvasom. Az univerzum néz le rám az ő szeméből. Megijedek ettől kicsit, de azután rámkacsint… és már tudom, rábízhatom magam.

Igen, ha hagyom, ő vezet, és csodálatos titkokba avat be. Övé A női táj (ahogy egy verse címében írja), és jóvoltából az enyém is.

A Tenger című vers az Utazás című füzér középső része – persze hogy nem független a többitől, hát ideírom, lehet olvasni – de erről majd egy másik alkalommal!

Nemes Nagy Ágnes

UTAZÁS

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,
s e tájak engedelmesek,
Eltűrik hosszú, sima talpát,
s a szálló kígyót befogadják,
eltűrik súlyát, míg a fáradt
gőzből világos szárnyat áraszt.

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kivánok
kevesebbet, mint egy világot.

Hajnal

És egy világot.
Helyükön a hegyek,
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,
mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak.

Róma