Ő persze nem használ ilyen nagy szavakat, amilyenre én máris ragadtattam magam, mint „áldás”.

Amiket ő kér, egyszerű szavak és egyszerű javak:

szerencse
szerelem
forró kemence
gabona
parola
láng
válasz
fény
élet

És ahogy sorolja őket, a verslüktetés is olyan könnyed, fölszabadító érzést szül bennünk. Rövid szavak, rövid sorok, erős, magyaros hangsúlyok… Könnyű mondani, könnyű megjegyezni. Egy dal. Éneklik is sokan, s feloldódnak, még könnyedebbé válnak a szavak a dallamban. Pedig ahogy az eredeti szövegek engedjük hatni magunkra, mégis az derül ki, hogy súlyos dolgokról is szó van itt, nem kótyavetyéli el a költő olcsón az istenhez való szólás lehetőségét.

Kér persze egyszerű életkellékeket: meleget, ételt, párt a szaporodáshoz. De minden apró részletben, amit óhajt, ott az egész. Szerényen beérni látszik a kevéssel, de karakánul mindent akar. Kicsi ember az Istennel szemben. Még azt sem ismeri el, hogy kér. Valójában azt mondja: ez nekem jár.

Nagy László

S hogy mi jár ennek a Lászlónak, aki mindnyájunk helyett emel szót?
Bizony több mint eleség és fűtött szoba. Nézzük csak a tíz szóba öntött kilenc kérést! Amik keretbe fogják: szerencse és élet. Talán ennyi elég is lenne önmagában, a többi csak cizellálás.

Az ő nem-kérései közül az én kedvencem a parola és a „lámpámba lángot”… Árva kezébe kéri a másik, a baráti emberkezet: olyan kép, amiben minden emberi kapcsolat benne van: Michelangelo sixtusi Ádámjának Isten kezét érintő ujja éppúgy, ahogy a nagypapa-marokban megbúvó kisbabatenyér és a férfikézbe simuló női.

A láng a lámpába pedig az írástudó igénye, az emberekhez szóló költőé, aki nem teheti meg, hogy kivonja magár, lustán elhever, hiszen nem csak látni akar, hanem láttatni, fényével vezetni is a többieket. Ahogy Petőfi szabja a feladatot A XIX. század költői-ben:

A költészet tele van imával. Az Úrhoz, a kedveshez, a természethez… De az ilyen öntudatos kérés ritka. Mely még azt is tagadja, hogy kérés lenne. Mely egyenesen a VÁLASZT firtatja, s szinte megfenyegeti az örökkévalót: emberi hite a tét, szüksége van a válaszokra.
…

Igen, itt egy másik mindenhatóság öntudata szólal meg: a költői mindenhatóságé. Ő mint az Isten tolmácsa mutatkozik meg, akinek azért kell a felsőbb útmutatás, hogy nekünk, a többieknek segítsen megfogalmazni a válaszokat.
Talán mégis inkább ars poetica ez, gondolhatjuk a versnek ezen a pontján. A költő vallomása, nem az ember imája.

De továbbolvasva: mégiscsak ima. Halál helyett életet kér, s ebben a pillanatban újra apró, esendő, ember lesz az előbb még spirituális választ követelő költőből.

Gyémántkeményen ragyogó e négy sor, … azaz dehogy, mit is írok? Hiszen ennél őszintébben, lágyabban emberit nem olvasunk sehol. Amikor egyszerre hajt fejet a költő a mindenható előtt és emeli magasra büszkén szép emberfejét. Összetéveszthetetlenül őt halljuk és látjuk, Nagy Lászlót, de visszacseng szavaiban Ady hangja (Adja meg az Isten, mit adni nem szokott…), és felidézi József Attila utolsó verseinek tömörségét is. Hogy is lehetne hatásosabb egy költői ima, mint így, százötven év költőóriásainak hangját egybecsengetve?

Egyetlen mondat szóhangsúlyai dübbennek véges végig a versben. Mintha a szívdobbanásait írná versbe a költő. Az óbudai magas ház ablakából negyven éve a zajló Dunára kinéző Nagy László mellét dúló szívdobbanásokat a tavaszért, a kinti élet ízéért, színéért, de legfőképpen melegéért. „Süt a napocska, de hideg van, a növények nedve lelassul, s nem lesz tragédia, talán. Tavaszt akartak csinálni, igen korányosan -…” (1975. február 18. kedd. Krónika – töredék, részlet Nagy László naplójából)

Mondogatni való vers az Adjon az Isten – lajtorja, mely bármikor elvezethet bárkit az Őfelette valóhoz, akivel – adja Isten, hogy – szót értsen.

A vers dalban, a Kormorán együttestől és végül a költő, Nagy László előadásában:

http://www.youtube.com/watch?v=zZfWSlxxs0I