Rémálmom volt – futván futottam, lélekszakadva, hogy időben odaérjek, rémülten, hogy lemaradok, pedig előbb indultam, és mikor a hely közelébe értem, láttam is, hogy irdatlan hosszú, tömött sor kígyózik az utcában, mintha ostrom lenne és kenyérért állnának – csupa nyomorult külsejű, idősebb ember, szorongó, sóvárgó arccal.
Gyors számvetést készítettem fejben, érdemes-e beállni, marad-e, amikorra odaérek, vagy jobb, ha meg se próbálom. Aztán úgy döntöttem, beállok mégis, hátha jut belőle – hisz ráérek…- Ekkor vidám, pörge tánczenét hallottam, nézelődtem, melyik nyitott ablakból jöhet, míg rájöttem, hogy épp most ébredek fel, verejtékben úszva, és a mobilom szólongat ilyen virgoncan…
A jólelkű Hivatal ingyen muskátlit ad kerületi lakosoknak, fejenként három tövet, lakcímkártya felmutatása fejében…
Rápillantottam: jobb, ha sietek, le se zuhanyoztam, csak felkaptam valami átlagos göncöt, „rejtőszínt”, ami átlagos öregasszonnyá tesz, amolyan vásárláshoz valót, meg a lakcímkártyámat. És elindultam a falragaszon megadott helyre, a pár saroknyira lévő utcába. A falragaszon, amit napok óta látok, az szerepel, hogy kedvenc kerületemben, a hegyek és vizek földjén, ahol élek, a jólelkű Hivatal ingyen muskátlit ad kerületi lakosoknak, fejenként három tövet, lakcímkártya felmutatása fejében, szombaton reggel nyolctól délig…
Sietős léptekkel iparkodtam a megadott hely felé, még fél nyolc se volt, szembejött egy asszony egy fehér nejlonszatyorral, amiből piros muskátlifejek kukucskáltak kifelé, de ő másfelől jött, nem a muskátliosztásra kijelölt utca, hanem a másik irányban levő tér felől. Máskor figyelni szoktam az ilyen „jelekre”, de most nem hagytam eltéríteni magamat, biztos máshonnan szerezte, gondoltam, és befordultam a mondott utcába. És hát igen, ott volt az álomban látott sor, már vagy kétszáz ember ácsorgott fél órával nyitás előtt, mindenki várta az ingyen muskátlit, még operatőr is jött, aki filmezte a fegyelmezetten várakozó tömeget. Míg a sor végére mentem, néztem a sorban állókat: igen, főként közép- és időskorúak, leginkább hölgyek, bár akadnak azért ifjabbak és férfiak is, ám korántsem olyan nyomott társaság, mint álmomban, ellenkezőleg, többnyire jól öltözöttek, és kedélyesen beszélgetnek erről-arról, virágok gondozásáról, kertről, időjárásról. Beálltam hát, hallgattam a zsolozsmát, és álltunk.
És álltunk, még nyolckor is, amikor nyitni kellett volna, de semmi jele annak, hogy bárki muskátlit akarna idehozni vagy pláne osztani, senki se jött tudósítani, hogy változott-e a program, vagy mi a szösz. Ekkor már mögöttem kétszer akkora volt a sor, mint előttem.
Negyed kilenckor zúgolódni kezdtek a népek, egyesek telefonálni akartak, mások egyszerűen legyintettek, ők nem állnak sorba egy órát három tő muskátliért, megint mások szó nélkül kiálltak a sorból és elsiettek. Az egész többsoros oszlop mocorogni kezdett, némelyek az árnyékból a napra álltak, mások épp fordítva, és egy mankós néni leült egy utcai virágtartó peremére, miután biztosította helyét a sorban. Láttam egy ismerőst pár méterrel hátrébb, de úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Fél kilenckor aztán hirtelen, mint valami adott jelre, meglódult a tömeg, és egy emberként elindult valamerre – ezt is tudom, ilyenkor követni kell, mégpedig gyorsan, a közakaratot – én is velük sodródtam, azaz inkább előresiettem, lehagyva mindenki nálam lassabbat, de vigyázva, nehogy letapossak egy vénasszonyt, mert még megbotlanék – és kiértünk a térre, ahol – bingó! – ott állt egy asztalka, az asztalnál ült egy asszonyság, előtte listák, mellette a földön még vagy úgy negyven-ötven fehér nylonzacskó, zöld levelekkel, előtte pedig egy másik tömeg áll százméteres sorban.
Ebből is látszik, hogy az álmokat csak félig kell komolyan venni, de jól meg kell válogatni, hogy melyik felét..
A mi felháborodott tömegünk azonnal körbevette az asztalt, dühösen és izgatottan számon kérte a váratlan helyszínváltást, felhánytorgatta az elvesztett időt, protekciót emlegetve rázta öklét a másik sor tagjaira, akik viszont ezen a lerohanáson háborodtak föl és visszaordítottak. Engem odalökdöstek a nejlonzacskókhoz, egyet fel is vettem, láttam, hogy három eldőlt cserép van benne, felvettem még egyet, amiben mintha szebb tövek lettek volna, és oldalvást kimentem a tömegből. Az előttem állók tolongtak, a hátrébb állók nem tudták, mi a pálya, nem szólt nekem senki semmit, így hát gyorsan hazamentem, elültettem a hat tő muskátlit, most is ott virítanak az erkélyemen. – Minden jó, ha jó a vége, ebből is látszik, hogy az álmokat csak félig kell komolyan venni, de jól meg kell válogatni, hogy melyik felét..