A szerző, Hargitai Lilla témája: “Én, amikor írok”
Isteni! Illendőségből kockánként töröm, de ha éhes is vagyok, mindjárt egy sort, kicsit kapzsin, a tiltott édességből, amit úgy szeretek.
Beleharapni egy egész táblába, habzsolni, befalni mind, erre vágyom, nem lassan és hosszan enni. Az egész egyből kell, számomra rövid műfaj a csokievés, mint a vers, vagy az egypercesek, regényesen enni csokoládét nem tudok.
A legjobb, amikor kicsit meleg, olvadt, puha, és ahogy beleharapok, elönti a számat a meleg kakaó íze, de töményen ám, nem úgy, mint egy italporban, vizezve, tejben fürödve. Nem baj, ha nem édes, ha keserű, ha fűszeres, ha kockás, ha lapos, ha vastag. De ha vékony, akkor a legjobb. Csak felcsettinted a nyelvedről a szájpadlásodra és máris elönt az erős, lelkesítő íz, s nyomában a boldogság. Legjobb, ha senki sem látja, vagy legalább is, ha senki sem tudja, mit csinálok. Lopva eszem, lopok, amikor eszem, percet, órát, időt, de nem tudok lemondani róla, hiába tudom, hogy inkább zöld salátát kellene ennem! Csak észre ne vegyenek. Csak félbe ne szakítsanak. Így egyben jó, ahogy a csokievéssel foglalkozom, csak arra figyelek, hogy érezhessem az ízét, újra és újra, kockánként megfürödve az örömben, ahogy haladok, mint titkon mikor sorokat vetek a papírra. Az első kocka íze a legfenségesebb, mint a születendő mű első sorának leírása: a többi gyakran visszafogott bűntudat, megszokott, ismerős otthonos érzés, egyszerre siker és kudarc.
Ha utazás közben, mondjuk, a buszon vagy metrón eszem, a nagyközönség előtt, többnyire jól ki-és becsomagolható csokoládét választok, például csoki-rudakat, melyekben friss mogyorókrém emlékeztet egy példás életre, melyekből egy percet magamhoz vehetek. Olyankor eltakarom kezemmel a csokoládé papírokat is, csak finoman tolom előre a csokoládét, lopva harapok, rövideket. Élvezem, hogy enyém a gyönyör, mit e kis barna boldogság okoz, miközben a többiek csak mogorván zötykölődnek, s utazás közben van időm megfigyelni ki mitől és miért lehet ilyen bánatos. Megfigyelem, hogy időn kívül kerülök, hogy belül mit érzek, elillanó örömöt persze, de azért megéri, mire végiggondolom, már véget is ér. Egy vers marad a füzet hátulján, néhány sor telefonon a jegyzetekben, csak ne felejtsem el, hogy volt egy érzés, miután leszállok, és máshol, mások között leszek.
Ha otthon vagyok, a szekrényt nézem, nyissam-e ki, hogy kivegyem a ragadós boldogságot, akarok-e valójában ellenállni, vagy sem. Leülök a gép elé és elkezdek írni, a gépem is egy doboz, benne boldogság- és feladatkupacok. Csak ömlik az írás, egy szusszanásra, mint amikor egy kibontott Lindt csokinak nem marad maradéka, már csak a vesszőhibákat javítom, pont úgy, ahogy ujjaimmal a csokimorzsákat csipegetem fel, egy szó sem veszhet kárba.
A vége mégis, mindig, egy összegyűrt papír a szemétkosárban.
