“Ön most inkább legyen szerelmes és abban tegyen szert gyakorlatra!”

Az ember úgy húsz éves kora táján ellenállhatatlan késztetést érez – a halaszthatatlanul sürgős párkapcsolati tevékenységen kívül – arra is, hogy moralizáljon, esztétizálásba fogjon, és magasröptű értékítéleteket nyilvánítson ki történelmi tényekről, társadalmi viszonyokról, műalkotásokról és egyes emberekről. Megfellebbezhetetlen, kiérlelt igazságoknak érzi a huszonéves ezeket az értékítéleteit, és körömszakadtáig képes érvelni mellettük, viszont ugyanilyen erővel képes szembeszállni azokkal, akik ellenkezni mernek vele, akik nem értenek vele egyet.

Már pedig moralizálni, szépészeti fejtegetésekbe bocsátkozni nem szabad akármikor, akárkinek, meg nem is illik. Életre szóló leckét kaptam erről én is, sokadmagammal, huszonéves koromban, a jó öreg Füst Milántól, a nagy költőtől és írótól, aki esztétikát adott elő a bölcsészkaron, akinek előadásaira gyakorta belógtunk. Milán bácsi (a Mester) előadásainak olyan híre volt, hogy ott kellett lenni. Több volt ott sokszor a művészeti főiskolákra, más egyetemekre járó hallgató, min a bölcsész. Festőnövendék létemre én is rendszerint ott ültem a barátaimmal.

“Milán mester kitűnően alakította a testileg megtört, a sír felé tántorgó aggastyánt”
(Füst Milán – Hunyady József fotója)

Milán bácsit nem volt szabad nézni, mert nem volt különösebben esztétikus látvány. Öreg, fekete békára hasonlított, óriási szemeit kaméleonként forgatta a mennyezeten, ajka lefittyedt, nikotintól sárga ujjaival pecsétes nyakkendőjét babrálta. Minden alkalommal előadta a hattyú halálát, kitűnően alakította a testileg megtört, a sír felé tántorgó aggastyánt. Reszketett, sóhajtozott, remegett, agonizált… még több évtizedig élt ezt követően. De amiket mondott, amit tudott, és ahogy mondta… ragyogó koponya volt, olyan tudós, aki nagy művész is egyben. Nézni nem, csak hallgatni kellett. Abszolút csend volt a zsúfolt, nagy előadóteremben, még köhinteni se mert senki. Előadói módszere volt, hogy kérdéseket tett föl, nagyon is konkrét kérdéseket, hosszú, sárga mutatóujjával rámutatva valamelyik hallgatóra, mintha feleltetné, mintha tőle várná a választ. Ez persze csak manír volt, választ nem várt, a választ ő maga adta meg. Egyszer aztán, mikor egy különösen fogas kérdést tett föl, nemcsak rámutatott egy hallgatóra, de nagy szemét is rámeresztette és meg is szólította:

– Ön, barátom, hogyan felelne erre a kérdésre? –

A zöldfülű gólya első alkalommal vett részt a szeánszon, és nem tudta, hogy ilyenkor nem kell, sőt, nem is illik válaszolni, hanem szerényen és szemlesütve meg kell várni a Mester kinyilatkoztatását. Eminens diákként felpattant és válaszolt. Jól hallható, bonyolult, hosszú mondatokban elmondta a maga ifjú titán módján, amit a kérdésről gondolt, szinte kerek, formás kiselőadást tartott. Több volt a szövegben az idegen szó, az „appercepció”, a „kognitívitás”, a „szublimált szubsztancia” meg a hasonlók, mint a közérthető magyar kifejezés, amilyeneket a Mester használt. Szó, ami szó, elég nagy ostobaságok voltak, össze nem illő dolgok kusza, összeerőltetet,t zűrzavaros gubanca. De igen tudálékosan, nagy magabiztossággal, igazi filosz-gólyaként adta elő. Ahogy a bagoly adja elő a fölhabzsolt, de meg nem emésztett szőrt és tollat, mikor formás kis gombóc alakjában kiköpi a begyéből.

A teremben döbbent csend honolt. Milán bácsi szemei a mennyezeten kalandoztak, még lejjebb csúszott a karszékben. Egy sárgára szívott elefántcsont szipkát rágott a szája sarkában, már alig volt kint, attól féltem, lenyeli. A gólya befejezte, elhallgatott. Most lett csak igazán nagy a csend. Aztán Milán bácsi panaszos, elcsukló hangon megkérdezte:
–  Hány esztendős is ön, ifjú barátom?
– Tizenkilenc, Mester – felelte álszerényen, de öntudatosan az újonc, valószínűleg azt hitte, hogy a Mester megdicséri az ifjúi kora ellenére zseniális válaszért.
– Óh, tizenkilenc! – kiáltotta patetikusan és siránkozva Milán Mester, két karját ókori görög színész (vagy jelenkori ripacs) módjára hevesen a magasba lökve. – Még csak tizenkilenc… nem, hát ebben az életkorban még ne esztétizáljon, fiatal barátom. Még nem illik. Később sem szabad akárkinek. Ön most inkább legyen szerelmes, és abban tegyen szert gyakorlatra, leginkább testi gyakorlatra. Ha lehet, minél sűrűbb, mindennapi gyakorlatra. Repetitio est mater studiorum, ismétlés a tudás anyja. Amit ön még mindennap, óh, istenem, mindennap akár többször is gyakorolhat, én azt már nem tehetem. Nekem már csak a Szépészet maradt. Az Égre kérem, azt hagyja meg nekem, hadd gyakoroljam azt én!
A gólya megsemmisülve leült, a kis csinos barátnője mellé, akin biztosan rántottát lehetett volna sütni, úgy égett. A nagy előadóteremben meg kitört a több száz hallgató tetszésnyilvánítása, tapsvihara. Még a fölhajtható asztallapokat is csapkodták, kiváltképpen némely kaján festőnövendékek (velem együtt), akik egyébként is nagy szoknyabolond hírében álltak, hogy szalonképesen fogalmazzak.

Imígyen szóla… nem Zarathusztra, hanem F. Milán Mester, sok évtizeddel ezelőtt. Szavai még ma is iránymutatók. A szerelem gyakorlata… A téma több százezer éves, ezt az élvezetes elfoglaltságot már azelőtt is gyakoroltuk, mielőtt lejöttünk volna a fáról. Azóta gyűlnek róla az ismeretek, és annyi véleményt, információt halmozott föl már a szerelem és annak gyakorlata tárgyában az emberiség, amennyit az összes többi emberi tevékenységről együttvéve sem. Éterien finom, költőien szárnyaló gondolatoktól a póriasan faragatlan, de nem kevésbé elgondolkodtatókig.

Az előbbire, a költőien finomra példaként ide citálom a legnagyobb római eposzköltő, az i. e. első században élt Vergilius, az Aeneis szerzőjének több mint kétezer éves szavait az Eklogák-ból:

„Omnia vincit Amor, nos et caedamus Amori.” „A Szerelem mindent legyőz, szolgáljunk hát mi a Szerelemnek”.

Az utóbbira, a rusztikusan nyersre is bőven hozhatnék példát, de már az ujjam begyében van, és nem hagyja magát le nem írni az a mély filozófiai alapigazságot és tapasztalati bölcsességet, életre szóló jó tanácsot tartalmazó, krétával írt, pornográf népköltészeti kétsoros, mely gyerekkoromban, szülővárosom parkjában, a ligeti pisilde falán volt olvasható, ekképpen:

„Rövid az élet, hosszú a sír,
Szeressen mindenki, amennyit bír!”

 (A „szeressen” szó helyett persze egy másik szó állt ott, amely nem szereti a nyomdafestéket.)

Persze, minden jó tanács annyit ér, amennyit megfogadnak belőle. Annyi biztos, hogy erre az utóbbi szókimondó jó tanácsra több évtizede emlékszem. Az meg, hogy ki mennyit bír, hogy mi a sok és mi a kevés, az attól függ, hogy… szóval, van, akinek a kevés is sok, és van, akinek a sok is kevés. A gyakorlatban dől el. A gyakorlás, az ismétlés meg a tudás anyja, mint tudjuk, Milán Mestertől is.