Körmöczi- Kriván Péter

Guszti, bár apró ember, mégis óriásiban látja a világot. Főleg akkor, amikor másol. Ő ugyanis egy másoló művész. Leggyakrabban apát kopírozza, mert apa munkája igazi ínyencség Guszti számára. Nem is csoda, hogy minden trükköt próbál magába szippantani.

Nem igazán értem, mit esznek ezen a gépezeten. Főleg, hogy ehetetlen. Tudom, mert megkóstoltam, alaposan kipróbáltam. Nem édes, még csak nem is sós. Akkor meg minek a csámcsogás? Ülnek a mutogatós doboz előtt, amit ki kell kapcsolni és be kell kapcsolni. Az utóbbit megfigyeléseim szerint nagyon utálja, olyankor hajlamos sértődötten megfagyni, és buta tekintettel apára nézni. Apa pedig csapkodja azokat a világítós könyv elé szerelt, lapos deszkára ragasztott kockacukrokat, vagy micsodákat, és azon dühöng, hogy a szerepkönyv ismét elszállt és hogy kezdheti újra az egészet. De hova szállt? Sajnos, azt én sem láttam! Apa magában beszél, és ezt a kérdést intézi magához. Oh, Zénó! Miért vagy te Zénó? A választ sosem kapja meg, csupán azt, hogy az a számító gép újra győzött! Olyankor hiába kullogok oda hozzá, nyájas trükkel levakar magáról, és aranyos feladatokat ragaszt a homlokomra. Gusztikám! Megtisztelő feladattal bízlak meg! Benne vagy? És a következő pillanatban már tisztelgek is a feladatok előtt, mint például mosogatás apa virágöntöző spricnijével, porszívózás anya hajszárítójával, és vacsorakészítés Guszti módra. Pudingba göngyölt virsli, csomósan. Álá!

Szorgos munkám alatt a szövegkönyv végül újra elkészül, s apa ujjai kíméletlen hóhércsapással rávetik magukat az enterre, vagy micsodára. Én máris megkapom elegáns vacsoraelőkémet és hatalmas étvággyal megünnepeljük apa diadalát. Igen, mi mindig megadjuk a módját, ha ünneplünk. Igaz, hogy mostanában egyre ritkábban, de nem számít. Fő, hogy ünneplünk.

Amint közelebb lépek hozzá, rám morog és furcsa fénnyel rám vicsorít

Azt azért megjegyezném, hogy a mutogatós doboz előtt más volt az életünk. Nem botlottam meg annyiszor a földön tekergő kígyókban, melyek a falból tekergőznek elő, és csak akkor sziszegnek, ha felforr apa agyvize. Egyre többször. A csend is valahogy más volt idehaza. Ez a doboz mindig zúg, mint egy repülőgép, de legalább repülni tudna, akkor én is hasznát vehetném. Így nem sokat tehetek annak érdekében, hogy megszeressük egymást, mert amint közelebb lépek hozzá, rám morog, és furcsa fénnyel rám vicsorít. Még egyszer sem harapott meg, de csak próbálja meg, majd adok én neki.

A múltkor nagyon megsajnáltam, mert apa elmondása szerint csúnya vírus támadta meg. Rossz bőrben volt. Már majdnem meg is halt. Végül a mutogatós doboz összeszedte magát, amiért apa nagyon hálás, mert állítólag megmentette szakmai életét. Ez felettébb érdekes, mert apán egyáltalán nem láttam, hogy megtámadta volna a furcsa vírus. De hát én sem vagyok mindentudó. Fő, hogy újra morog, újra villog, újra sziszeg. Én pedig nem tehetek mást, mint elviselem, és türelmesen várok a következő ünnepre. Mindezt apa ölében, ünnepi előkében, csokipudingos csendben, ahol a maszat nem számít, csak a maszatoló.