Még pedigré sem kell ahhoz, ahogyan a kutyáknak , hogy izgalmas, különleges legyen a macska neve. Az ő hangzatos Felsőkőhegyi Burkus Frigyes – féle titulusaikból nem kérek.. .Abból csak Fricigyereide lesz.

A macskát megszólítani, vagyis megidézni valamelyik titkos, mágikus nevén, az művészet.

A macskát megszólítani, vagyis megidézni valamelyik titkos, mágikus nevén, az művészet. Egy erzsébetvárosi barátném, aki szinte vidékinek néz engem, és nagyra van vele, hogy ő vagy öt mozi és három színház közül válogathat, ha kedve tartja (mellesleg miért tartaná kedve, amikor ott is csak azt csinálná, amit a körúti lakása nagyfoteljában: szunyókálna. A színházban meg zavaró fények, zajok és lábak vannak – egyáltalán nem hiszek abban, hogy ott kedvelnék a magamféléket… ), szóval szerinte egy egész színdarab szól a macskák nevéről. Hermivel – ő az erzsébetvárosi macska, akit imént említettem- tehát pesti. Nem mondom, hogy ez a tény elválaszthatatlan akadályt jelentene kettőnk között, de valljuk be: engem az otthonom, az életem, és minden barátom, a felfedezni való zugok és illatok Budához kötnek – mit is keresnék Pesten? Hacsak Hermit nem. Egyszer-kétszer egy évben csak eljutok hozzá, ne kérdezzétek hogyan – tudjátok, milyen horror a fővárosi forgalom. Azt reméltem, hogy a július beálltával csak elmegy nyaralni minden autós (minek van kocsijuk, ha nem mennek el vele ilyenkor nyáron JÓ MESSZIRE?), de mindet itt eszi a fene. Jó volt a kétórás út végén megpihenni Hermiéknél az ódon porszagú, régi a lakásban. Itt mindig izgatottan szimatolok. (Igen, mi is szoktunk nem csak a kutyafélék!) Szerintem a tekervényes lépcsőházakban itt-ott egér is surran…

Mikor felugrott a szereposztás-kirakathoz, ezt a két macskanevet tudta kisilabizálni a névsorból: T. S. Elliot, meg valami Lloyd W….

Na de visszatérve a mágikus macskanevekre, melyekről többet senki nem tudhat nálam, a színházi darab, amelyről Hermi beszámolt nekem, ezen az egyszerű címen fut: Macskák. Ott megy a közelben náluk, mint ő mondta, száz éve, és mikor felugrott a szereposztás-kirakathoz, ezt a két macskanevet tudta kisilabizálni a névsorból: T. S. Eliot, meg valami Lloyd W….

Szerintem ők valami fellépő vendégmacskák lehetnek, és kíváncsi voltam a többiekre is. Addig hízelegtem Herminek, amíg leereszkedtünk a körúti forróságba, a plakátos kirakathoz, hogy én is megnézhessem. Na a T. S. meg a W. mellett tényleg voltak ott igazi titkos macskanevek: Old Csendbelenn, meg Grizabella, Ben Mickering, meg Lengelingéla… istenem, ha engem valaki ilyen névvel illetne egyszer! Nem tudnék ellenállni.

Kicsit meg is irigyeltem ezeket a macskákat. Hiába, hogy pestiek, de akit Nagy Hirig Macskának hívnak, az lehet valaki!

Mikor ezt végiggondoltam, olyan kis jelentéktelennek és tényleg vidékiesnek láttam a macskafalkát, mely a minap is, csütörtökön itt vernyogott a házunk előtt, a bejárati lépcső körül karéjban. Már kora délután elkezdték, szerencsére csak én voltam otthon:

– Veiiijúú
– Quauuu
– Miiiiuuu
– Máááuu
– Wáiiijjj

Na elég, gondoltam egy idő után és megjelentem egy pillanatra az ablakban. Úgy érzem, elég világosan tudtukra adtam, hogy egyikük randábban óbégat, mint a másikuk, és ha már muszáj énekelniük, előtte ugyan legyenek már kedvesek legalább megszólítani, egy szép, és hozzá illő névvel a hölgyet, aki imádatuk tárgya. Nem hiszem, hogy értették, mivel öt perc szünet után újrakezdték. Ugyanúgy. Akkor aztán kimentem, közöltem, hogy van egy hónapjuk, hogy a hozzám illő mágikus macskaneveket kitalálják – és nem segítek! – majd jöjjenek akkor vissza, és én leszek a zsűri. Talán még Henriett is. És ha jót akarnak, konzultáljanak Bogumillal. Ő talán érti, miről van szó. (Azért titokban reméltem, hogy más is érti. Például Szergej)

Sajnos estére megfeledkeztek a pályázatról, és nem átallottak visszajönni ugyanazzal a produkcióval. Jelezve, hogy én már nagyon unom, és egyáltalán nem kívánom fogadni az udvarlásukat, bent maradtam az alagsorban, és a biztonság kedvéért folyamatos és hangos nyávogással jeleztem nemtetszésemet. Egyik gondozóm a fönti lakásból végül nem bírta tovább, felpattant kedvenc – bár jelenleg hallhatatlan – tévéműsora mellől, mezítláb kirohanva föltépte a bejárati ajtót, és az ott posztoló sársöprűt bele nem hajította a mélyben üvöltő falka közé.
Méltatlankodó vernyák és hörgés, majd rohanás zaja hallatszott. Eltakarodtak. Örültem, bár annak a megjegyzésnek már kevésbé, ami talán nem az én gyönyörű, pihepuha és kényes füleimnek volt szánva:

– Te is elhallgathatnál végre, te kis ….

Igen, egy névvel illetett, de az korántsem volt az igazi nevem. Nem is méltó hozzám, meg nem is … igaz. Azért később megbánta, mert mikor már a kosaramban szundiztam, odajött megsimogatni és így szólt: Jó éjszakát, Hófehérkém…
Lehet, hogy megbocsátok. És ez a név sem annyira rossz. De remélem, a macsók fantáziadúsabbakat fognak találni.