Szipákolt is egy sort meg krákogott, aztán kinyújtóztatta magát (életemben nem láttam ekkora hímet, de hogy milyen arányos volt mindene…), végigmért (mit tehettem volna, üldögéltem ott szerényen, tagadhatatlan kíváncsisággal), majd azt mondta:

– Kösz a szállást, bébi. Szergej vagyok.

– Érdekes neved van – jegyeztem meg és finoman köhintettem, csak úgy a könnyedség kedvéért.

– Orosz. Anyai ágról – mondta szemmel láthatóan büszkén, és mintha csak erről jutott volna eszébe, megkérdezte, pontosan hol is vagyunk most.

Készségesen leírtam neki, hogy Buda egy igen szép pontján, szemközt a Városmajor, felette a Kissvábhegy, hátunk mögött a Rózsadomb, és ha a kertünkből jobbra elnézünk a távolba, látjuk a János-hegyet, alattunk pedig pár lépésre a macskakonzerv-alakú szálloda magasodik. A végén nem állhattam meg, hogy megkérdezzem, mi szél hozta erre.

Kösz a szállást, bébi. Szergej vagyok.

– Gyurmázni voltunk a cimborákkal. Aztán eljöttünk egyikőjükhöz, hogy kicsit mulatozzunk, de úgy látszik, nagyobb mulatozás lett belőle.

– Gyurmázni? – kérdeztem vissza meglepve, mert elképzeltem őt meg a hozzá hasonló cimboráit efféle művészkedés közben.

– Gyúrni. He? – húzta fel a szemöldökét, hogy mit nem értek ezen, és megfeszítette egy pillanatra a tricepszét meg a csuklyásizmát, bár ezeknek a nevét én magamtól nem tudtam, csak ő türelmesen elmagyarázta, amikor látta, hogy bambán rajta felejtem a szemem a testén hosszúkás vonalban végighúzódó kidudorodó izéin, amik olyan szép lefutásokkal simultak bele a puhaságába. Aztán gyorsan megkérdezte, ismerem-e az orosz költészetet, és van-e fülem a zenéhez. Kicsit gondolkodnom kellett mindkettőn, mialatt ő elmondta, hogy mindkét területen otthonosan mozog, de akár festészetről is órákig tudna beszélni, csak most éppen sürgősebb dolga is van ennél. Éreztem, hogy egyre tágul a pupillám, pedig nem akartam, hogy táguljon (Mici szerint kilométerekről látni rajtam, és mióta ezt az orromra kötötte, már attól is tágulni kezd, ha csak rágondolok, és minél kevésbé szeretném, annál inkább), ezért a zavarom elhessegetéseként gyorsan rákérdeztem, miféle zenét kedvel.

– Nem csak kedvelem. Énekelek – húzta ki magát. – Én vagyok a voice egy bandában.

– És miféle muzsikát űztök? – billentettem félre a fejem érdeklődve.

– Az igazit. Metál.

Most már nem csak tágult a pupillám, de a szívem kiugrani készült a helyéből – talán valami sztár ez, csak a mi környékünkön kevésbé ismert, meg aztán bevallom, én másféle zenét kedvelek, amikor kiülök az alkonyatba a környékbeli fiúk vagy lányok bel cantóját hallgatni, vagy amikor elmegyek Henriették kórusának fellépésére (rendszeresen megtartják a Pasaréti templom mögött, hacsak a szomszédban lakó asszonyság szét nem zavarja az előadást, ami, akárhogy is nézzük, kulturálatlanság a javából).

Hirtelen óriási vágyakozás támadt bennem, hogy lássam Szergejt, ahogy a bandájában énekel, talán egész tömeg tombol a lábai előtt, ő meg biztos odateszi magát rendesen… Valójában azok a kórusfellépések már elég rég kezdtek unalmassá válni, Szidike könnyes vernyogása egyenesen kiborító, amikor odaér, hogy „dona nobis paáaáaáaáaácem”… Feláll tőle a szőr a hátamon. A metálzene sokkal inkább ínyenceknek való.

– Majd nézz meg egy koncertünkön – krákogott egyet elégedetten a nagydarab macsója, és indulni látszott.

– Na de honnan, hogyan tudhatom meg, hogy koncertetek lesz, és mikor és hol rendezitek, és hogy jut el hozzám a híre? – Hát, ezt csak ilyen flegmán kérdeztem, amúgy udvariasságból…

– Valamelyikről biztos értesülsz majd, nyugi – állt fel Szergej és körbeszimatolt a levegőben. Elmerengve megállapította, milyen fenséges repkényillat van itt.

Egész kimelegedtem az örömtől, hogy végre más is érzi, mert a lányok szerint ez csak az én képzelgésem, hisz a repkénynek a világon semmi illata nincs. Pedig nekem az a kedvencem.

– Érezni, ugye? – lelkesedtem fel a bejelentésén.

– Én mindent megérzek – sóhajtott –, még olyasmit is, amit te magad sem tudsz magadról – dobott felém egy oldalpillantást, aztán megindult lustán a lépcső felé, ami levezet az utcánkból a macskakonzerv-alakú szálloda előtti placcra.

Istenkém, a fejem addigra egy nagy pupilla volt.

– És akkor a koncert…? Vagy jössz erre rendszeresen? Máskor is? – ügettem utána egy darabon.

– Értesülni fogsz, nyugi. Elvégre most már tudom, hol laksz, bébi – nézett hátra elmosolyodva, aztán lekocogott a lépcsőn.