Lorca kétféle szerelme

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Új volt nekem ez a vers és a hatása azonnali: meg akarom osztani. Persze, a téma olyan, amitől hajlamos felforrni a vér. De nem csak az, ami hat. Ha összegyűjtenénk a szavakat, melyeket ebben a versben használ Lorca, gyöngysort fűzhetnénk belőlük, illeszkednének, de mindegyik szem másként lenne különleges.

Gázel a váratlan szerelemről

Senki nem sejtette öled sötét
magnóliájának vad illatát
Senki nem tudta: fogad közt gyötörted
a szerelem színes kolibriját.

Ezer kis perzsa paripa aludt
homlokod holdsütötte halk terén,
míg hóval vetélkedő derekad
négy hosszú éjen át öleltem én.

Jázmin s alabástrom közt, szemeid
a magvak sápadt bokrétáit hintik.
S én mellembe téptem, hogy néked adjam
az ivor szót, mely azt hirdeti: mindig,

mindig, mindig: halálos kínom kertje,
hogy futó testednek örökre valljak,
ereid vérét, piros vérét számban,
s már fénytelen szád – csak hogy belehaljak.

András László fordítása

A vers szavai, mint a gyöngyök, színesek lennének, a sötét magnóliától a kolibri szivárványáig, alabástromtól a jázminig (vajon fokozható egyáltalán a fehérség?), s onnan átcsúszva az elefántcsont „ivor” színére. És élnének is, állatok és növények alakjában mozognának e gyöngyszemek, vadul, buján, míg végül szín is, mozdulat is halálos nyugalomba meredne a szerelmi extázis után.

A költő gyors vonásokkal, harsány színekkel festi szerelmi freskóját: a szerelmi líra metaforákban gazdag arab formáját, a gázel-t használva hozzá. Sok érzékletes főnév és jelző, és kevesebb ige. De milyen igék! Sejt, gyötör, alszik, ölel, hint, ad, vall, tép, belehal… Mintha valami őserő hevületével tartaná anyagát örök mozgásban. Izzik, fortyog, mint a láva.

Minket is megmerít a „váratlan szerelem” forróságában, az érzékek élménye és a vágy kielégíthetetlensége megszüli az olvasóban is a feszítő kettősséget a tökéletesen kiélvezett MOST és a soha birtokba nem vehető MINDIG között. De filozofálni nem ér rá az, aki éppen „hóval vetélkedő derekat ölel”, s ha mi ehelyett csak verset olvasunk is, érzékeinkre erősebben hatnak a szavak  , mint értelmünkre.

Kettősségként inkább csak azt érzékeljük, hogy egyszerre lehet odaadóan, bensőségesen szép is az, amit egyébként fogcsikorgatás, „mellbe tépés” és vérhullatás jellemez.

Izgat nagyon, miért is jellemzi így ezt a szerelmet Lorca: váratlan. Talán mert csak a felfedezés pillanatában akarjuk így mindörökre magunkénak tudni, és addig szorítani az életteli élményt, amíg már nincs is benne élet. Így éreztünk? – idézzük csak fel a pillanatot saját életünkben, amikor váratlanul ölünkbe hullott (de jól illik ide ez a szófordulat!) egy érzéki élmény. Igen, Lorca nagyon hiteles: ilyenkor, a szenvedély hirtelen fellobbanásában, az abszolút MOST-ban mindig megéljük a mindent odaadni akarás kínzóan sürgető vágyát. A kívánságot az ÖRÖK-re.

Pillanatfelvétel, flash a vágyról, az odaadásról, mely igen, örök marad, de csak az emlékekben. Ott mindig úgy látszik majd a kedvesem lecsukódó szeme, amint „jázmin s alabástrom közt…
a magvak sápadt bokrétáit hinti”

és kivirágzik még évtizedek múltán is „halálos kínom kertje, hogy futó testednek örökre valljak”.

Bizony kín, hogy ez az „ivor szó”, a „mindig”, a szenvedélyben olyan rövid időt jelöl. De így kell lennie  – hacsak nem halunk bele valóban a szerelembe. Hiszen az „örök szerelem” csak a tragédiák Rómeó és Júliájának osztályrésze.

Sír a gyík

Gyík-emberke sír zizegve
gyík-asszonyka sír remegve.
Fehér mellű gyík-asszonyka,
fehér hasú gyík-emberke.

Mind a kettő valahol
jegygyűrűjét elvesztette.

Aj! Szép ólom jegygyűrű volt,
jegygyűrű ólomba szegve!

Elhagyott nagy égbolt száll fel
a fecskékhez, gömbölyödve.

A Nap kövér kapitánya,
vállán piros atlasz-mente.

Nézzétek, de öregek!
Nézzetek a két öregre!

Aj, zizegnek, aj, remegnek,
sírdogálnak mindörökre!

Weöres Sándor fordítása

Ez a vers, az előbbivel ellentétben több évtizedes Lorca-élményem egyik sarokköve. Mint mesét meséltem egyszer egy fiúnak, és különös most felidézni azoknak a pillanatoknak a meghittségét  – hiszen azóta meséltem már igazi mesét is, igazi gyerekeknek. Talán a fiatalság, a jövő félelemteli súlya nehezedett ránk akkor és jól esett elrejtőzni a zizegő kis gyíkok családi drámájában? Nem tudom, és akkor sem értettem, miért volt jó nekem mondani, neki hallgatni. Hisz valami öreg, átható hiányról és fájdalomról szól, amit átérezni… vajon lehet-e átérezni, függ-e kortól, állapottól?  Kell-e öregnek lenni hozzá, hogy a jegygyűrű vesztében érzékeljük a szerelem vesztének esélyét is, vagy ellenkezőleg: ez félelmetesebb fiatalon? Mindenesetre ma nemigen merném egy gyereknek elmondani a verset: ha egy szót sem értene belőle, akkor is érzékelné, hogy valami fontos elmúlásán szomorkodunk és kétségbe esne. Talán sírna ő is. Mert Lorca itt (is) zenél, a nyelv és szív húrjain játszik. De ad a vershez egy kis „használati útmutatót” is, mégpedig az ajánlással: „Mademoiselle Teresita Guillénnek, ki kéthangú zongorán játszik”.

Íme tehát a két hang: gyíkasszonykáé és gyíkemberkéé. Íme, a zizegés, a remegés, a sírás. Íme, a zene, a közvetlen érzékelés, a belekotrás lelkünk sebeibe. Ahogy Mademoiselle Teresita kéthangú zongorán, úgy játszik Senior Federico a mi lelkünkön. Ami sokhangú, villódzó néha, vagy éppen lehangolt, mint egy esős napon. De lehet lapozni. A verseskönyvben is, lám, az előbb még az odaadás volt örök, éppoly örök, mint most a gyíkok sírdogálása. Mint amilyen öröknek tűnik az őszi eső.

De lapozhatunk. Lélekben is.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.